Ha Ridley Scott felkavaróan hátborzongató filmjének (Alien, vagy a Nyolcadik utas a halál) sosem születik folytatása, a mozibeli idegen méltán pályázhatna minden idők legijesztőbb képzelt karakterének a címére. Bármennyire hatásvadász eszközökkel operált is ugyan, az Alien brutálisan döbbentette rá az emberiség ilyesmivel foglalkozó részét, hogy végső soron bizony ki van szolgáltatva egy még életképesebb faj valószínűtlen, de nem elképzelhetetlen felbukkanásának. Ahogy Spielberg cápája, Scott idegen lénye is konkrét formába önti állandó, diffúz szorongásunkat, nevén nevezi a félelmet, lecsupaszítja kiszolgáltatottságunkat. Csak az eltökéltség és a véletlen segít ideig-óráig megúszni a harmadik típusú találkozást végzetünkkel, majd visszatuszkolni tudatalatti száműzetésébe a lappangó rettegést az elkerülhetetlentől.
Nem óhajtom tovább ragozni az Alien metafizikai üzenetét, de annyit biztosan kijelenthetek: egy idegen rémisztőbb, mint több. Az eredeti ötletből elburjánzott franchise megsokszorosította és ezzel fel is hígította a borzalmat. A filmek, könyvek, játékok és képregények szaporodása egyre távolabbra küldi tőlünk az idegen veszélyét, ugyannyira nem tartjuk reálisnak valódi felbukkanását, mint egy vámpírét, zombiét vagy vérfarkasét. Terminátorok sem fognak visszajönni az időben, predátorok sem ugranak a nyakunkba a háztetőről. Az Alien szépen besorolt a popkulturális „ikonok” közé, és gerjeszti a szokásos koncentrikus hullámköröket a kemény magtól („mindent gyűjtök, ami alienes”) a szubliminális szinten érintettekig („rémlik valami…”).
A tömeggyártás egyben bagatellizálás, aminek elkerülhetetlen eleme a humor – horror műfajról lévén szó annak is a morbid variánsa. Beismerem, én sem vontam ki magamat a hatás alól, amikor Beau Smith és Gray Morrow „weird western” kategóriába sorolható „Turistaszezon” című rövid történetét beválogattam a Fekete-Fehér Képregényantológia 4. számába. A Szukits kiadó 1998-1999-es, nyolc számot megért próbálkozása után ez volt az első magyar nyelvű Aliens-képregény.
Ha eltekintünk az ezt nem sokkal követő „félhivatalos”, a Galaktika-pályázatán második helyezést kiérdemlő Balszerencse című rajongói képregénytől (szerzője Horváth Henrik), közel négy év telt el, mire egy vállalkozó szellemű kiadó gondolt egy nagy merészet, és új életre keltette az idegeneket. 2009 júniusában látott napvilágot az „Üvegfolyosó és egyéb történetek”, majd októberben a „Szemfényvesztés és Kísértet”.
…
Visszautalva megint a Fekete-Fehér Képregényantológiára (majd a Papírmozira), abban is láthattunk variációkat ugyanarra a témára, méghozzá Batman figuráját mutatta be különböző aspektusokból kiváló írók és rajzolók egész sora. Bár az elképzelés az Aliens esetében is hasonló lehetett, a feladat jóval nehezebb, és a megoldások között sokkal nagyobb a szórás. Fakad ez elsősorban abból a megkerülhetetlen tényből, hogy a Denevérember hetvenéves ikonja fejlődése, változásai, átértelmezései dacára is még mindig ugyanaz a figura, ellenben az Aliensnek nincs állandó pozitív hőse, akihez viszonyulhatnának a szerzők.
Látszólag maguk az idegenek lehetnének a biztos támpont, elvégre a filmekben definiált tulajdonságaiktól nem is nagyon lehet eltérni. Ám a történeteket végigolvasva némileg csalódnunk kell: többségük nem nagyon foglalkozik magukkal az űrlényekkel, akik amolyan generikus mumus szerepet töltenek be, különösebb átírás nélkül behelyettesíthetők lennének bármely más, hasonló súlycsoportú veszedelemmel. Az egyetlen, amit következetesen megtartanak a szerzők: az idegenekkel lehetetlen kommunikálni, még megpróbálni is felesleges (bár az nem minden esetben világos, hogy az emberi szereplők ezt honnan tudják).
Így viszont csakis arról szólhatnak a sztorik, hogy végveszély esetén ki hogyan reagál, ki kivel és milyen mértékben képes kooperálni, mennyire működnek a lét- és fajfenntartó ösztönök – valamint arról, hogy melyik szerző mennyire veszi komolyan ezt az egészet.
Sajnos, az már a tartalomjegyzék átböngészésénél eldőlt, hogy tisztességes és szórakoztató munkákat igen, ám extra ínyencségeket nem várhatunk a képregényes körökben remekül csengő nevű, rutinos veteránoktól. A hivatásos írók egyébként is csak ketten képviselik: az első kötetben Chuck Dixon, a másodikban John Arcudi számít igazi mesterembernek, aki bármikor, bármilyen zsánerben képes vállalható minőséget produkálni, ám igazán emlékezeteset – a Moore, Gaiman, Morrison, Straczynski fajtából – nem szokása alkotni. David Lloyd és David Wenzel inkább csak mint grafikus ismert (előbbi a V for Vendetta rajzolójaként, utóbbi főleg illusztrátorként és Tolkien Hobbitjának a képregényes adaptátoraként tette le a névjegyét). Jay Stephens ugyan ír is, rajzol is, de általában egész mást – ő az alkotója a Jetix csatornáról ismert Tutenstein rajzfilmeknek. Egyedül John Byrne az, aki mind rajzolóként, mind íróként is felbolygatta már a szuperhősös univerzumokat – ám ez az Aliens neki sem jelenthetett sokkal többet egy jó kis bérmunkánál.
Kétségtelen érdeme azonban a két kötetnek, hogy – és itt megint csak a fekete-fehér Batmanek jutnak az eszünkbe – olyan rajzolóknak ad lehetőséget a magyarországi bemutatkozásra, akiknek a saját munkái egyébiránt aligha jutnának el hozzák, illetve néhány rég nem látott ismerőst is viszontláthatunk.
Az első kötetet nyitó John Byrne persze az előbbi kategóriába tartozik. Olvashattunk már tőle magyarul Fantasztikus Négyest, Pókembert és X-Ment is, de leginkább a Semic-es Superman-sorozat emléke fűződik hozzá, hiszen mind a 18 számban szerepelt íróként, egy kivétellel rajzolóként is, és a borítók többségét is ő jegyezte. Már tíz éve, hogy a Csodálatos Pókember első sorozatával együtt tőle is elbúcsúztunk, ideje volt hát feleleveníteni a barátságot. Aliens-történetének a hangulata elég hasonló a Dark Horse-os idejében elkövetett saját, szerzői sorozataiéhoz ( John Byrne’s Next Men, Danger Unlimited, Babe). A maga nemében hibátlan munka, látszik, hogy vérprofival van dolgunk, még ha ezt a kisujjából rázta is ki.
A második, és egyben címadó történetet David Lloyd követte el, akitől tudtommal más még nem jelent meg magyarul. A brit Lloyd rajzain érződik, hogy fekete-fehér magazinokban tanulta mesterséget, egyszerűen feleslegesnek látszanak rajtuk a színek. A többnyire fakó felületszínezés nem követ semmilyen logikát, ahogy a panelek elrendezésének a változatossága sem indokolható a sztori fordulataival. Az egészből valami nagy szomorúság jön le, nem a terror vagy a tragédia.
A már beharangozott Chuck Dixon (több Batman-sztori írója még a Superman és Batman-magazinból, utoljára 2000-ben olvashattuk munkáit) és a magyarul itt debütáló Flint Henry képregénye következik. A Malac morbid humora biztos sokaknak bejön, a rajz tökéletesen passzol hozzá.
David Wenzel egyszemélyes műve zárja az első kötetet. Ebben egy Alien harci dühtől hajtott viking berserkerekkel találja magát szemben. A sztori kuriózum, semmi több – viszont ez az egyetlen olyan történet, amelyben az Alient nem leküzdhetetlen sorscsapásnak ábrázolja, hanem „csak” egy különösen veszedelmes ragadozónak, akit az elszánt harcosok minden bizonnyal le fognak győzni, kerül, amibe kerül. A rajz azoknak fog tetszeni, akiknek a Kóbor Lovag és a Mágus.
Míg az első kötetben négy egyforma hosszúságú „one shot” kapott helyet, a másodikban egy háromrészes minisorozathoz csaptak hozzá egy újabb egykét. A Szemfényvesztés (Alchemy) című mini írójának, John Arcudinak nem akármilyen partner jutott: az underground comics egyik legnagyobb alakja, Richard Corben. Ha jól látom a db.kepregeny.net adatbázisában, Arcudit a Szukits-féle Terminatorban olvashattuk először magyarul, illetve az Eduárd 7. számában megjelent fekete-fehér Batmant is ő írta John Buscema számára. Corbennek pedig ez a második idehaza megjelent munkája, az első ugyancsak egy Batman volt a Papírmozi 3. számában, azt állandó jellegű szerzőtársa, Jan Strnad írta. Corben rajza egyedi, jellegzetes és annak dacára groteszk, hogy rajzolói pályája során szinte kizárólag science-fiction témákat dolgozott fel. Erre a stílusra nem éppen könnyű ráhangolódni, főleg ilyen hosszú terjedelemben, de ha a két kötet rajzai közül valamelyik beleég az emlékezetünkbe, az minden bizonnyal ebből a történetből fog kikerülni. Talán ez a sztori távolodik el a legjobban az Aliens-ben megszokottól, és egyedül ebben beszélhetünk igazán kibontott karakterábrázolásról. Corben nyers rajza zavarba ejtő, okos és bátor döntés volt őt választani ehhez a történethez – bár korántsem biztos, hogy a fantasztikumban elsősorban a vizualitást értékelő olvasóknak épp ez hozná meg a kedvét a kötet beszerzéséhez.
Utoljára maradt a Jay Stephens és Eduardo Risso alkotta páros műve, a Kísértet. Mint már említettük, a kanadai Stephens rajzfilmes alkotóként ismert nálunk (Tutenstein), a kultikus 100 Bullets argentin rajzolójának, Rissónak ugyancsak egy Batman-sztori, a Papírmozi 2-ben megjelent A sebek nyoma volt az első magyarul olvasható műve (írója Brian Azzarello). Risso azon ritka rajzolók egyike, aki párhuzamos karriert tudott befutni hazájában, az USA-ban és Európában is. Bár Lloydhoz hasonlóan ő is a fekete-fehér rajzban van igazán otthon, neki szerencsére jó színezőt juttatott a szerkesztő. Talán a legjobban, legképregényesebben kidolgozott történet a két kötetben – és talán a legbénábban megrajzolt Alien. Nem igazán valók a szörnyek a nagyvárosi gengszter-sztorikban kimagaslót alkotó Rissónak.
Az Aliens képregényeket a Cartaphilus adja ki. Kaphatók a könyvesboltokban és a képregényboltokban (Komikon, Trillian).
