José Alexander Nogueira: NEM A 8. UTAS: A HALÁL
Hol volt, hol nem volt, réges-régen egy messzi-messzi galaxisban, túl az Óperencián, még az üveghegyen is túl…
Távolabb a legutolsó Birodalmi Flottánál is,messzebb a Star Treknél, ahová még az Ûrgammák sem jutottak el, az Event Horizon* közelében, egy magányos ércszállító ûrhajón, melyen csak 7 utas tartózkodott.
Ott kezdõdött minden…
* A „HALALHAJÓ” c. filmben az ûrhajó neve.
Az ûr végtelen ott is, ahol ember még nem járt. Egy magányos, hatalmas, rozoga ûrjármû rótta a kilométereket csendben, mozdulatlanul. A fedélzet sötétjében halk pittyegõ géphangok foszlányai hatoltak az éktelenül horkolók zajába. Hét vándor aludta másnapos álmát több évtizede. Heten voltak, mint a gonoszok: öt férfi és két nõ. Aludtak, mivel nem voltak párban. Az egyik férfi robot volt, de ezt csak õ tudta, ám õ is aludt – valószínûleg egy programhiba miatt. A fedélzet egyetlen villanykörtéje már régen kialudt, persze ezt senki sem tudta, hiszen mindenki aludt. A helyzetjelzõ automatika volt egyedül megbízható, de az meg nem tudta kicserélni a körtét.
A végtelen ûr mélyén valahol távol, egy aprócska viharos bolygón, félig eltemetve a talajban egy másik ûrhajó aludta örök álmát. Annak a fedélzetén is sötét volt, na, nem azért mert nem égett a lámpa, hanem azért, mert a hajó elemei kimerültek. A fedélzeten egy ûrhajós maradványai voltak. A gyomra szétrobbant. Ez gyakori halálozási ok volt azon a bolygón.
A mozdulatlanul haladó ércszállító ûrhajó, melyre ki tudja miért, a NOSTROMO feliratot festették fel, hirtelen vészjelzéseket fogott. Az automatika szinte azonnal reagált. Irányt változtatott, visszafordult és az ellentétes irányba indult el. Az életfenntartó berendezések egyenként felrázták az alvókat. Õk szitkozódva, büdös szájjal nyújtózkodtak. Csontjaikat ropogtatva, lassan, komótosan kibújtak pizsamáikból, majd szolgálati ruháikba másztak bele.
A Nostromo egyre gyorsabban haladva megközelítette azt az aprócska viharos bolygót, melyrõl kiderült, hogy nem is olyan kicsiny, csak annyira messze volt, hogy azért látszott olyan picinek. Az automata berendezés a hajót szinte zökkenõmentesen leparkolta a bolygó felszínén. Természetesen rögtön eleredt az esõ.
– Hullának érzem magam – szólalt meg Ash, miközben Kane-t nézte.
– Úgy is nézel ki, jól berozsdásodtál – nevetett a robot vállára csapva Parker.
A többiek nem szóltak, csak álmosan pislogtak.
– Hol a Föld? – kiáltott fel hirtelen Lambert, a navigátor.
– Messze van ide – szólalt meg Ripley, miközben halk morgó hangot hallatva, csorgó nyállal lassan Dallasra nézett. – A Zeta-II. Reticuli mellett vagyunk.
Dallas kissé hátrahõkölt, majd megszólalt:
– Mi történt veled, Ripley? Úgy nézel ki, mint akinek az állkapcsa ki-be járkál.
– Semmi baj, csak azt hiszem, huzatot kaptam, valamelyik hülye nyitva hagyhatta az ablakot, miközben aludtunk – válaszolta akadozva Ripley.
Dallas Anyához fordult:
– Anya, hol vagyunk?
A fedélzeti kompjuter, melyet mindenki csak anyázott, géphangon válaszolt:
– A ZETA-II. RETICULI MELLETT VAGYUNK.
Hirtelen mindenki Ripleyre nézett.
– Honnan tudtad, hogy hol vagyunk? – kérdezte Ripleyt Parker.
Ripley hanyagul odafordult, és csak annyit válaszolt:
– A rutin – majd folytatta: – Gyerünk, nincs sok idõnk, ki kellene menni, aztán összegyûjteni a tojásokat.
– Milyen tojásokat? – kérdezte kíváncsian Dallas.
Ripley hirtelen megremegett. Kétségbeesve kapkodott levegõ után: – Tojásokat mondtam volna? – kérdezett vissza falfehéren, majd hirtelen kivágta magát.
– Úgy értettem, hogy szedd össze a holmidat, majd Kane-nel és Lamberttel menjetek ki, na nyomás!
– A nyomást értettük tojásnak – röhögött fel Kane idétlenül.
Dallas, a parancsnok, Ripley utasításainak engedelmeskedve munkára intette az álldogálókat. Kane és Lambert kelletlenül szedelõzködtek.
A zsilipkamra ajtaja kinyílt, és három szkafanderes alak lépett ki rajta.
– Minden rendben? – kérdezte tõlük Parker.
Dallas a hüvelykujjával elõször felfelé mutatott, aztán meg lefelé.
– Kane, jó lenne ha nem ütnéd bele mindenbe az orrod! – szólt Parker mögül
Ripley a mikrofonba, majd folytatta: – Én a helyedben vigyáznék, hogy ne másszon mindenféle hülye a képembe.
Parker érdeklõdve fordult hátra. Már-már meg is szólalt, de Ripley egy gyors és erõs kézmozdulattal lyukat ütött a homlokán, majd félrefordított fejjel lassan a levegõbe emelte a vértõl csöpögõ, idegrángatózó testet. Parker fejében csuklóig benne volt Ripley keze.
– Beléd látok ám… – szólalt meg Ripely vicsorogva, majd a képernyõhöz lépett.
Dallas éppen a sisak-mikrofonját igazgatta a nyelvével, hiszen a kezével nem férhetett hozzá, mert hát a keze nem a sisakban volt.
– Ezt a problémát már igazán megoldhatták volna – szólalt meg Lambert, miközben összeszorított fogakkal hallgatta Dallas mikrofonjának sercegését.
– Ez igazán csak a ti problémátok – vigyorodott el Ripley, majd egyenként kikapcsolta a hangszórókat és a monitorokat, melyek a kint levõk adását vették. Szépen lassan lekapcsolgatott mindent. Lekapcsolta az elektro-enkefalográfokat, lekapcsolta Parker halkan duruzsoló magnetofonját is és a terem világítását. Sötétben botorkált el a zsilipajtóig, ahol egyetlen kézmozdulattal letörte a kilincset, majd elõvette a noteszét és négy strigulát vésett bele.
– Kicsit gyorsan haladok – dünnyögte maga elé, és elindult, hogy megkeresse a többieket.
Ash éppen újságot olvasott. Brett meg talán a macskát kereste valahol. Az egyetlen házimacska, Jones, mindig elcsatangolt a fedélzeten. Nem is házimacska volt, inkább hajómacska. Legalább öt kilós, szürke, torzonborz macska volt. Mivel az egész hajót keresztül-kasul bejárta, eléggé büdös volt, ráadásul még a nyelve is kilógott.
Ripley ki nem állhatta a macskákat, mindig résen volt, hátha egyszer úgy hozza a szerencséje, hogy egyedül marad vele, akkor végre jó nagyot belerúghat. De Jones nem adta meg neki ezt az örömöt.
– Mi van a többiekkel? – kérdezte a belépõ Ripleytõl Ash, miközben tejet kortyolgatott.
– Kint bóklásznak – válaszolta egykedvûen Ripley és sandán a robotra nézett.
– Ezek nem normálisak. Ilyen esõben kint mászkálni nagy butaság.
– Talán beázik a szkafanderük? – kérdezte Ripley fanyar humorral.
– Jonest nem láttátok? – lépett be a kompjuterterembe Brett.
A két bent lévõ, szinte egyszerre vágta rá:
– Jones nem a mi macskánk kölyke.
Brett maga elé dünnyögött valamit, aztán kérte Ripleyt, hogy nézzen meg vele valamit a gépteremben. Ripley készséggel elment vele.
Miközben lassan mentek a gépterem felé, Brett állandóan a macskát hívta:
– Jones… ide gyere, cic, cic. Jones cica! Gyere szépen Bretthez, kiscicám.
– Hagyd már azt a nyavalyás dögöt! – rivallt Brettre Ripley ökölbe szorított kézzel.
– A fene egyen meg, Jones – morogta halkan Brett – hova a pokolba bújtál? Ripley, nem tûnhet el csak úgy egy macska!
– Ne köss bele Jonesba – védte színleg Ripley az állatot. – Õ ugyanúgy fél, mint mi valamennyien.
– Ezt meg hogyan érted? – nézett rá kérdõen Brett.
– Hagyjuk – legyintett Ripley idegesen -, ezt Te úgy sem értheted.
Brett már-már elcsüggedt, amikor meghallotta az egyik sötét sarokban a jól ismert nyávogást. Ahogy közelebb nyomult, félrehajolt egy oszlop elõl, s pillantása ráesett a bundára és a bajuszra: Jones volt ott. Lassan közeledett felé, nehogy az állat hirtelen megugorjon.
– Ide gyere, kiscicám… jó, hogy itt vagy, te kis szõrös csirkefogó. – Kinyúlt a macska felé. Az fenyegetõen fújt rá, s arrébb húzódott a vackában.
– Gyere szépen, Jones. Gyere ide Bretthez. Most nincs idõnk bolondozni, mert Ripley néni nem szereti, ha nem viselkedsz szépen – szólt kedves, búgó hangon Brett a macskához.
Miközben a gépésztechnikus a cicával volt elfoglalva, addig Ripley óvatosan a háta mögé került. Tökéletes csendben odalépett hozzá, valami iszonyatos erõ érzõdött benne. Az ujjai szétnyíltak, majd összezárultak a gépész nyaka körül. Brett felsikoltott, s mindkét kezével öntudatlanul a nyakához kapott. Ripley felemelte a tehetetlen embert, annak lába az üres levegõt taposta. Jones pedig hirtelen megugorva menekült el. Ripley ugyanolyan lendülettel az állat után vetette magát, közben Brett nyaka nagyot reccsent, és a férfi élettelenül terült el a szerelõaknában.
Ripley nem érte utol Jonest, de egyetlen lépéssel sikerült a farkára tipornia. Az állat üvöltése még sokáig viszhangzott a Nostromo folyosóin.
Ash, miközben harmadik pohár tejét kortyolta, hanyagul lapozgatta kedvenc magazinját a Delta legújabb kiadását, melyben a legfejlettebb kibernetikai eljárásokat fejtegették.
Kint a vihar még mindig nem hagyott alább. Az ûrhajó vastag ablakán kopogásszerû hang hallatszott. Ash odalépett az ablakhoz, de az orránál tovább nem láthatott a kinti sötét, sûrû kavargás miatt.
– Dallas, ti vagytok azok? – szólalt meg, de aztán rájött, hogy azok ott kint nem hallhatják, hiszen õ nincs bemikrofonozva.
Mivel a kopogás csak nem akart megszûnni, ezért kiment, hogy a zsilipajtónál várja az érkezõket.
Amikor meglátta, hogy a zsilipkamra ajtajának kilincsét valaki letörte, nem rémült meg, a fejlett kibernetikának köszönhetõen azonnal tudta, mit kell cselekednie. Bement a szerelõmûhelybe, és kihozta a lángvágó felszerelést.
Alig tizenöt perc alatt kivágta a belsõ zsilipajtót a helyébõl, majd a lyukon bebújt a zsilipkamrába. Mivel bent nem talált senkit, ezért a fülét a külsõ falhoz szorította, mármint a külsõ fal belsõ feléhez, hiszen nem kívül volt, hanem belül.
A kopogást most már tisztán hallotta. Egyetlen mozdulattal megnyomta a külsõ ajtót nyitó gombot. A kicsapódó külsõ zsilipajtón kicsiny jégszemcsék sodródtak be. Az ûrhajó áporodott levegõje után Ash nagyot szippantott a mérgesgázokkal teli kinti levegõbõl, majd kilépett a bolygó talajára. Sehol sem látott senkit. Pár lépést elõrehaladt, de még így sem látott tovább az orránál.
A háta mögött egy sötét, fémesen csillogó, hatalmas alak besurrant a zsilipkamrába, páncélját halkan nekikoccantva a fémfalnak. Ash nem vett észre semmit. Visszament a Nostromóba, majd miután jól kiszellõztette azt, visszahegesztette a belsõ zsilipajtót.
Ripley a kompjuterteremben várta Asht. A Delta legújabb száma volt nála, rúdba tekerve. Amikor a robot meglátta, hogy Ripley mit mûvelt a kedvenc újságával, nekitámadt:
– Nem gondolod, hogy ez azért már túlzás?
– Nem gondolod, hogy undorító, amikor egy robot tejet iszik? – kérdezett vissza gúnyosan Ripley.
– Honnan tudod? A Társaság titokban akarta tartani. Én egy kisérleti gép vagyok, errõl nem tudhatsz – mondta Ash szenvtelen hangon.
– Tudom és kész! – vágta rá Ripley mérgesen. – A Társaság 937-es különleges utasítása csak blöff. Te azt hitted, valóban érdekli õket, hány pohár tejet tudsz meginni egy nap? Naív vagy. Nem érdekli azokat semmi, csak a pénz. Neked meg bemagyarázták, hogy tesztgép vagy.
– Ripley, Te nem tudsz semmit. Csak a kutatószemélyzet tudhat rólam és feladatomról – próbálta menteni a helyzetet Ash.
– Igazán? – durvult be Ripley, majd odalépett a robothoz. – És gondolod, hogy errõl sem tudok semmit? – egyetlen kézmozdulattal kikapcsolta a gépet.
Ash abban a pillanatban energia nélkül maradt, megmerevedett, mint egy kirakati bábu. Mivel nem volt, ami kordában tartsa az imént elkortyolt tejet, ezért az elkezdett lassan-lassan kifelé bugyogni Ash élettelen száján.
– Undorító – szörnyedt el Ripley, és a rúdba tekert újságot próbálta a gépember torkába lenyomni. Olyan erõvel nyomta, hogy mindketten elvesztették egyensúlyukat, és a földre zuhantak. Olyan szerencsétlenül estek, hogy Ash porcelánfeje apró darabokra robbant szét. A tej mindent összefröcskölt.
Anya hangja mindenütt hallható volt:
– IDEGEN A FEDÉLZETEN! FIGYELEM! ELSÕFOKÚ VÉSZRIADÓ!
Ripley azonnal felugrott.
– El kell innen tûnnöm, de azonnal! – nyögte ki futás közben.
Anya meg csak üvöltött:
– IDEGEN A FEDÉLZETEN! FIGYELEM! ELSÕFOKÚ VÉSZRIADÓ!
„Még jó, hogy Anya csak egy van!” – gondolta magában Ripley, és visszaintegetett Dallasnak és Lambertnek, akik az eszméletlen Thomas Kane-t cipelve az ablakokat püfölték, mert nem tudtak bejönni a zsilipajtón, amit Ash jól behegesztett.
Ripleynek más sürgõsebb dolga is volt, minthogy végignézze, hogyan fulladoznak az oxigénhiánytól a többiek ott kint.
„Csak egy maradhat, csak egy” – motyogta maga elé, miközben beélesítette az önmegsemmisítõ berendezést, ami azonnal megkezdte a visszaszámlálást.
„Ezt kapd ki Jones” – vágott ököllel a levegõbe maga elé Ripley úgy, hogy a középsõ ujját nyújtva hagyta. Miközben bugyiban szaladt végig a B folyosón, hallotta Anya hangját: FIGYELEM! FIGYELEM! A HIPERHAJTÓMÛ HÛTÉSE MEGSZÛNT. A HAJTÓMÛVEK TÚLTERHELÉSE AZONNAL BEKÖVETKEZIK.
Ripley egyenesen az ûrkomphoz futott. Még látta, hogy Dallas és Lambert feje lehanyatlott az idegen bolygó gyilkos vadságában. Sajnálta, hogy nincs nála a notesze, mert akkor két újabb strigulát is húzhatott volna bele.
Vészesen fogyott az idõ. Ripley tudta, hogy a macska nincs bent az ûrkompban. Elégedett volt, annak ellenére, hogy eddig még egy idegennel sem találkozott.
Anya hangja törte meg a csendet: FIGYELEM! A HAJTÓMÛVEK HATVAN MÁSODPERC MÚLVA FELROBBANNAK.
Ripley bezárta a komp ajtaját, és belezuhant a pilótaülésbe. Holmi röppályával és emelkedési szöggel nem volt ideje veszõdni. Minden figyelmét egyetlen gombra összpontosította, amely alá vörös betûkkel ezt a szót vésték: KATAPULT.
Lángnyelv csapott ki a segédhajtómûbõl, ahogy a komp levált a Nostromóról. A gravitáció szinte összepréselte Ripley tüdejét, amint próbálta magát beszíjazni az ülésbe. Mielõtt elalélt volna, még az ûrkomp visszapillantó tükrében látta, hogy a nehéz óriásgép hatalmas villanásal cafatokra robbant szét. Jones véres maradványai a hátsó ablakhoz csapódtak. Ripley mosolyogva ájult el.
Ripley lassan tért magához. Az ûrkomp belsejében sötétség honolt. A padlón undorító zöldszínû nyálka volt szétkenõdve. A félhomály sötétjében csak a páramentesítõ zümmögése hallatszott, ám az óriási csöndben zakatolásnak érezte. Nehezen szedte a levegõt a hõségtõl, ami a kompban uralkodott. Egy kis kattanásra – mely dörrenésként rázta össze a testét – figyelt fel. A páramentesitõ zümmögése abbamaradt. A csend homályos nyomásként borult rá. A felismerés belényilalt. Lassan, óvatosan bekattintotta a pilótaülés második szíját is, közben a fejét forgatva próbált figyelni. Lassú mozdulattal felvett egy papírvágó ollót az asztalról és erõsen szorítva maga elé emelte. Szíve a torkában dobogott. Érezte vérének lüktetését a fejében. Csend volt, iszonyú csend és hõség. Egy pillanatra megdermedt…
Ripley erõsen megmarkolta a pilótaülés karfáját. Tudta, hogy nincs egyedül. A rémület szinte olyan erõsen szorította a torkát, mint annak idején õ tette Brettel.
Beszíjazva feküdt a pilótaülésben. Próbált tájékozódni a sötétben, de csak egy fémesen csillogó, páncélszerû sötét tömegrõl verõdött vissza némi fény.
Lassan lehajtotta a fejét, és akkor jött rá, hogy egyetlen piciny fehér bugyiban ül, ráadásul beszíjazva. Ettõl még jobban megrémült. Remélte, hogy a látványtól az idegen is megijed, de Ripley közel sem nézett ki olyan rosszul.
A lény villámként mozdult meg, majd a halálra vált nõ elé ugrott.
Ripley azonnal döntött: rácsapott a zsilipajtót nyitó vészkapcsolóra. Az idegen hirtelen megkapaszkodott, a komp levegõje sûvítve robbant ki az ûr vákumába, s olyan erõs szél támadt egy pillanat alatt, hogy a pilótaülést kitépte a helyébõl, és a beszíjjazott Ripley sikoltva repült a zsilipajtó felé. Az idegen lény megpróbálta elkapni, de mivel nem voltak kezei, ezért tehetetlenül nézte, ahogy a nõ a hideg ûrbe kivágódik. Ripley háta mögött csapódott be a zsilipajtó, és az automatika bekapcsolta a komp faránál lévõ segédhajtómûveket.
Az ûrhajós élettelen teste örökre beszíjazva maradt az ûr végtelen hidegében. Távolról csak az aprócsa fehér bugyi közepén lévõ kis piros folt árulta el, hogy valaha egy nõ teste volt az, mely a végtelent átszelõ mesterséges égitestté lett.
A távolodó ûrkompból két szomorú szempár bámult a tehetetlenül sodródó Ripley felé. Az idegen agyán átfutott, hogy ez az emberi lény micsoda csodálatos teremtmény volt, de sajnos könyörtelen, önzõ gõgjében nem ismert határt, s ezzel pusztította el önmagát.
Az ûrkomp lassan közeledett a Föld felé.
– Tetszett? – kérdezte Xrafoxdyrkughne barátnõjét.
– Érdekes volt, de jobban szeretem a szerelmes filmeket, mint a történelmieket – válaszolta a lány.
Miközben a moziterembõl lassan kikászálódtak, Xrafoxdyrkughne odahajolt a társnõjéhez és halkan ezt súgta neki:
– Most elviszlek vacsorázni, utána pedig megnézzük az Eget.
– Nagyon édes vagy – egyezett bele a nõ. – Sietnünk kell, mert már sokan lehetnek a parton.
Gyönyörû éjszaka volt, a Hold hideg fénnyel világított. A tiszta égbolton az augusztusi hullócsillagok rajai húztak el. A mozielõadásról sokan egyenesen a tengerpartra siettek, hogy megnézzék a csillagos eget. Az ég mély ürességében aprócska vibrálással hunyorogtak a távoli világok apró fényei. Néha egy-egy felhõ eltakarta az éjszakai Föld égi kísérõjének vigyorgó arcát, de az üde kis szellõk tovasodorták a fellegeket. A telehold izzó fénye meg-meg csillant a tengerparti sétányon eget kémlelõk fémesen feketélõ hátpáncéljain.
Pécs 2000. 08. 27.
A novella írója, José ALEXander Nogueira, egykor a Dimenzio* magazint szerkesztette (melybõl 28 szám jelent meg), de mára egyéb elfogalatságai miatt nincs rá ideje.
Szabadidejét inkább az írás tölti ki. Sikeresen, mivel irományai már meg is jelennek itt-ott!
A NEM A 8. UTAS-t, mint sci-fi paródiát újgyakorlatként írta egy RPG pályázatra, és most az aliens.scifi.hu oldalain is helyet kapott!
* 1998. áprilisában a Dimenzio 17. számában megjelent az akkori Aliens Honlap teljes anyaga!
A NEM A 8. UTAS A HALÁL 2003-ban megjelent az ÚJ GALAXIS – TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS ANTOLÓGIA 1. részében is, mely akár meg is rendelhetõ az Új Galaxis honlapjáról: www.ujgalaxis.hu