Akkora Alien-rajongó vagyok, hogy… Akkora Alien-rajongó vagyok, mint… – így próbálkoztam a cikkindítással már akkor, amikor megláttam az Agave Kiadó gondozásában – gyönyörű címlapokkal és díszdobozban – megjelent Alien-tetralógia regényátiratait (novelization, ahogy a művelt amerikai és a könyv copyright-oldalának adatai mondják: The Official Movie Novelizaton – de erről később), és tudtam, hogy írni fogok róluk. Aztán amint kibontottam a fóliából a gyönyörű csomagot, és felütöttem az első kötetet (A nyolcadik utas a halál), majd – szokásomhoz híven – végigszaglásztam a könyvet, és beszívtam az illatát, rögtön meglett a hasonlat: akkora Alien-rajongó vagyok, hogy rögtön érezni kezdtem azt a savanykás savszagot, amelyet az idegenek lehelete árasztott Ripley hadnagy arcába négy filmen – és az örökkévalóságon – keresztül.

Az én Alien rajongásomba a négy filmen – és immár könyvön, mert könyvben eddig csak az elsőt olvastam, valamikor nagyon régen – kívül nemigen fér bele semmi más: sem az Alien vs. Predator-folytatások, sem gügye Alien-figurák (mondjuk a történet komorsága – hál’ Istennek – megóvta az Alien-univerzumot attól, hogy a Csillagok háborúja mintájára idétlen törölközőkön, kulcstartókon és Lego-figurákon keresztül rátelepedjen az emléktárgyipar), de még a Prometheus című film is épp hogy csak; pedig ugyanaz a Ridley Scott rendezte, aki az első Alient – mégis megvárom a második részét, hátha teljes mértékben meggyőz, hogy van értelme a tetralógia univerzumával együtt emlegetni őket.

Mert az Alien-univerzum teljes. Nemcsak azért, mert egy jól sikerült horrortörténet, amelyikben – thanks, God! / Tervezők! / Mérnökök! – soha nincs happy end, és egyáltalán: rendre vége sincs az eposznak, hanem azért is, mert – tudjuk mind – van bátorsága a legszebb, legnemesebb emberi aktusokat (igen, a nemzésre meg a szülésre / születésre gondolok) vizsgálat – és újraértelmezés! – tárgyává tenni. Emellett elgondolkodtat az ember helyéről a Földön és az univerzumban, az emberiség természetéről, olvashatunk-láthatunk néhány obligát vállalat- és klónozásellenes szólamot (meg kell adni: szervesen integrálódnak a történetbe, nem is kifogásolok semmit, csak megemlítem), és ahogy a sztori halad előre és bontakozik ki, olyan teljessé válik, hogy éppen úgy tükrözi vissza az emberiség létét és történetét, mint Ripley fi’ádhagy szkafandere a kifejlett idegen vicsorgó pofájából előnyáladzó pengeéles fogakat. Nincs ennél szebb leírása annak a félelemnek, hogy valami beléd petézik (mint ahogy az néha bizony megtörténik a valóságban is), és nincs ennél szebb leírása a frásznak, amit akkor érzel, ha/amikor felfedezed magadban a rákot – vagy(is) egy idegen létformát.

Azért kicsit félve kezdtem a könyveket olvasni: attól tartottam ugyanis, hogy úgy járok, mint oly sok mindennel jártam már az utóbbi időben – újranézvén, újraolvasván. Hogy a hajdani ájult remegésű imádat tárgya most kicsit untat, kicsit feszélyez, néha kicsit idegesít, és csak csóválom a fejem: hogy tudtam én ezért rajongani?!

De nem ez történt.

Már az első három mondat meggyőzött:

Hét álmodó. Nem hivatásos álmodok, ez fontos. A hivatásos álmodok magas fizetést kapnak, tehetségük révén keresettek és népszerűek.

A négy könyvet egyhuzamban olvastam, gondolkoztam, rettegtem és imádtam végig, és ahogy a végéhez közeledtem, úrrá lett rajtam az a rossz érzés, hogy muramista!; mindjárt vége van, és most/hogy egy nagyitörténet, nagy elbeszélés tökéletes megvalósítását láttam, olvastam, ennek már csak gyengébb utánérzéseivel találkozhatom, mert szűkebb értelemben ezt, tágabb értelemben pedig sci-fi-horrort ennél jobban megírni (megrendezni) nem lehet.

Hármat Alan Dean Foster írt, a negyediket pedig egy hölgy, A. C. Crispin, ami azért különleges, mert hölgyek a fordítók is (remek munkát végeztek, kézcsók innen nekik is, remélem, tudtak aludni a munka elvégzése közben és után…) Mind Alan Dean Foster, mind pedig A. C. Crispin neve ismerősen cseng a tudományos-fantasztikus irodalom kedvelői számára, hiszen – mások mellett – rengeteg film könyvadaptációját megírták (hogy csak a Csillagok háborúját említsem ismét).

Nem könnyű dolog az elkészült filmet a forgatókönyv alapján könyvre adaptálni (igen gyakran fordítva történik: a már megírt könyvből készül forgatókönyv, majd film); a Wikipédia vonatkozó angol nyelvű szócikke szerint ezek a1 könyvek a filmek marketingkampányának a részei csupán, és az igényesség gyakran esik áldozatul a szoros határidőknek. A kiábrándítás folytatódik: a 20-25 ezer soros forgatókönyvet kell 60 ezresre felduzzasztani, amit „elemzéssel”, háttérfelskicceléssel és leírásokkal érnek el a szerzők, az ambiciózusabbak dolgoznak a fejlődésen és a szereplőkön is, sőt új jeleneteket helyeznek bele a könyvekbe – már ha megengedik ezt nekik.

Alan Dean Foster és A. C. Crispin azonban az adaptálás nagymesterei. Fetehetetlen és lélegzet-visszafojtó izgalom, a film nélkül is elképzelhető, képszerű világábrázolás (sőt: világok-ábrázolás), a szagokig és savasan pezsgő érintésig terjedő érzékletesség, pszichológia (Ripley hadnagy a történet végére szinte megszereti az idegeneket – akikkel genetikailag részben maga is azonossá válik -, humor, irónia, tökéletes, minden részletre kiterjedő, létezőinek ható) teremtett világ, és néhol olyan irodalmi megfogalmazás, hogy az Anyakirálynő adja a másikat:

Három óriás ásó-kotró gép gubbasztott a szélben, mintha hatalmas rovarok lennének, némán, tétlenül, sötét és elhagyott kezelőfülkével. Kiéhezett parazitákra emlékeztető kisebb masinák és járművek álldogáltak csoportokba verődve, mintha arra várnának, hogy majd csak életre kel az egyik nagyobb gép, hogy ők buzgón begyűjthessék csikorgó horpaszából a morzsákat.

Alien-tetralógia díszdobozban (Alan Dean Foster: A nyolcadik utas: a halál. A bolygó neve: halál, A végső megoldás: halál; illetve: A. C. Crispin: Feltámad a halál). Agave Könyvek, Budapest, 2015.

Nagy Koppány Zsolt (Magyar Idők, 2016.)