Az Alien vs Predator filmváltozata kapcsán a legtöbb kritika az író-rendező, Paul W. S. Anderson személye körül forog, ebből indul ki és itt ér véget. Egyfajta zárványként áll ez a külföldön hihetetlen indulatokat kavaró, filmjeinek közönségét erősen megosztó fiatalember az őt akár csak íróként vagy producerként is a stáblistájukon jegyző SF-, horror- és akciófilmek megvitatásának középpontjában.

„Ellenlábasainak” széles köre általában az aktuális filmjeire is azonnal, csípõbõl tüzel, míg szimpatizánsainak kicsiny tábora elnézi neki az idõnkénti botladozásokat, megbocsátja a sztori hiányosságait – ha kap cserébe mást.
Nos, jómagam Anderson kedvelõinek táborához tartozom. Szeretem a '80-as évek SF-sodrát idézõ, alacsony költségvetésû, nem túl okos, de jól összerakott, hangulatos filmjeit, és a lelkesedést, amivel megrendezi azokat. Így amikor nekiültem a saját kritikámnak, próbáltam eltérni a fentebb vázolt tendenciától, de hamar rá kellett jönnöm: képtelenség elvonatkoztatni Anderson személyétõl. Az Alien vs Predator ugyanis tipikus esete az „egy személyen áll vagy bukik minden” kategóriának.

Hogy le kell-e forgatni az utóbbi évtizedek két leghíresebb filmvászon-szörnyetegének találkozását – amely minden ellenkezõ híreszteléssel szemben egy képregénybõl eredeztethetõ, még a '80-as évek végérõl -, az sosem volt kétséges; a képregények, regények, majd számítógépes játékok egyre szembeötlõbb sikere, a két faj háborújának növekvõ mítosza már évekkel ezelõtt elhatározásra juttatta Hollywood producereit. A huzavona egyedül a megvalósítás mikéntje – csupa személyi kérdés – körül zajlott. Hiányzott egy jó forgatókönyv, egy jó rendezõ, és valaki, aki képes valódi mainstream produkcióhoz méltó összegeket mozgósítani a cél érdekében. Akár eddigi munkáival, akár személyes meggyõzõerejével.
Egy lelkes, fiatal rendezõ, mint az Alien elsõ, második vagy harmadik része esetén. Néhány jobbfajta SF-horror sem árt a tarsolyban referenciaként, és mivel adaptációról van szó, az ebben való jártasság is elõny. Az Alien- és a Predator-mítosz iránti rajongás pedig egyenesen alapfeltétel.
Nos, Paul W. S. Anderson minden feltételnek megfelelt; több mint valószínû, hogy a döntéshozók odafönn valóban nem találhattak volna jobb alanyt a régóta tervezgetett produkció megvalósításához. Az Event Horizon az utóbbi idõk legjobb és legszebb Alien-stílusban leforgatott SF-horrorja, a Resident Evil pedig minden idõk talán legjobban sikerült játék-adaptációja. Anderson fiatal és lelkes, a mítoszok iránti rajongása szintén híres és megkérdõjelezhetetlen.
Az alapötlettel sincs gond, amit letett az asztalra: szinte adta magát a Predator 2 végén egy ragadozó által Danny Glover kezébe nyomott ódon pisztoly, rajta az 1800-as éveket jelzõ felirattal. Akkor és ott már a filmvásznon is megkerülhetetlenül leszögezésre került: a ragadozók nem elõször jártak nálunk. Andersonnak mindezt sikerült egy valóban érdekes körítéssel tálalnia, a két franchise-ot az Antarktiszra helyezett piramis-helyszínnel az emberiség történelmébe ágyaznia, a továbbra is távolinak tûnõ Alien-filmeket pedig a milliárdos Charles Bishop Weyland karakterével közelebb hoznia napjaink valóságához, egyben kialakítania a két saga kapcsolatát.
Ez, mégha korábban részeivel találkozhattunk is egyes Alien vs Predator-képregényekben vagy regényekben, valóban felüdülésként hathat az elsõ Alient ismetlõ – bár kétségtelenül remek hangulatú – Alien 3, majd a második részt ismétlõ – kizárólag különálló filmként értékelhetõ – Alien 4 után, és friss vért fecskendez mindkét franchise-ba.
Hogy mítoszrombolásról lenne szó? Aligha; az már mindkét sorozat esetén rögtön a második résszel megkezdõdött. Olyan filmek esetén, melyek az elsõ találkozás sokkjára építenek, ugyanazt a hatást újra és újra nem lehet elérni – fõként egyre romló forgatókönyvekkel és helyenként rendezéssel. Az Alien vs Predator regények, képregények és játékok áradata pedig szintén megállíthatatlan, ezek összessége ráadásul a célközönség (15-30 éves fiatalok) életében ugyanolyan fontos szerepet játszik napjainkban, mint a filmvászon. Egyébként sem érdemes egy bevallottan nem Alien- vagy Predator-filmtõl túlságosan komoly célkitûzéseket elvárni valamelyik (vagy mindkettõ) franchise irányában.
Végül, a látványvilágról is érdemes néhány pozitív elõzetes szót ejteni: Anderson megszállottsága e téren James Cameronéhoz fogható, fõként ha elegendõen nagy költségvetés fölött rendelkezhet ahhoz, hogy elképzeléseit megvalósítsa.

Mindezek felsorolásából, csatarendbe állításából talán egyértelmû a következtetés: én személy szerint viszonylagos bizalmat szavaztam a filmnek, az író-rendezõ személyének, valamint a nagy költségvetésnek. Minden negatív kritika ellenére, hiszen láttam én már csodát a szintén agyonszidott Resident Evil vagy Event Horizon esetén. Tudtam az elõzetes információkból, mire számítsak, így különálló filmként (egyben adaptációként) szemlélve, erõs közepesre helyezett mércével, jobb híján remek látványra és hangulatra számítva ültem le a vászon elé.
Azt kaptam vajon, amire számítottam?

Nos… nem egészen.
Az Alien vs Predator sajnos nem jó film. Andersonnak ezúttal nem sikerült helyesen egyensúlyoznia azon a mesgyén, ami elválasztja az A-kategóriás B-filmeket és a B-kategóriás A-filmeket egymástól. Legújabb munkája az utóbbi csoportba esett.
Ennek persze egyáltalán nem a végre kiharcolt, A-kategóriás filmekre jellemzõen nagy költségvetés az oka. A látvány rendben van, hozza az Andersonra jellemzõ sötétséget, bezártságot és aprólékosságot, mind a piramis, mind a szörnyek megvalósítása tökéletes. A kulisszák kezelése, a térrel és a kamerával való bánásmód már kevésbé az. Cseppet sem sikerül klausztrofóbiás érzetet keltenie a szûk terekkel, a helyszínek szinte egytõl egyig magukon hordozzák a studió-hangulatot (még az állítólagos felszíni, kültéri jelenetek is), az akciók pedig nem elég, hogy sötétben, de kapkodva, extraközeli kameraállással zajlanak, hogy biztosan semmi ne legyen kivehetõ a különféle végtagok és nyúlványok vergõdésébõl – amire már csak rátesz egy lapáttal a PG13-as korhatár miatti cenzorolló vagdosása, megkímélvén a nézõket a vér látványától, az akciók keményebb „impact” érzetétõl.
Ahol persze valóban bukik a film, az nem ez a vonulat, de ez lehetett volna, ami megmenti, a felszínen tartja a történet, a karakterek vagy a párbeszédek hiányosságai esetén.
Amik sajnos jócskán képviseltetik magukat, érdekes módon helyenként hangsúlyosabban, mint Anderson egyes korábbi filmjei esetén. A párbeszédek színvonala a katasztrofális és az elviselhetõ között ingadozik, a karakterek pár sablonos vonással történõ felvázolása és interakciója Roland Emmerich-et idézõ mélységekben jár, és mivel a filmben semmi feszültség nincs, a haláluk sem jelent a nézõ számára semmit.
Maga a történet és annak rövid, kapkodó kifejtése, levezetési módja a fentebb már dicsért alapötletet leszámítva gyenge; Andersonnak meg kéne maradnia az ötleteléssel fûszerezett látványvilág-tervezésnél, mert ahhoz láthatóan ért, nagy kedvvel és mûgonddal dolgoz ki mindent a legapróbb részletekig, és ha a valósághûségrõl van szó, nem ismer pardont: minimális CGI-t megkövetelõ hozzáállása és a legmodernebb mechanikai eszközök segítségével az idegenek minden eddiginél jobban néznek ki. De ahogy mindez a nézõ elé kerül, az egyszerûen súlytalanná teszi az egészet.
Mert valóban egy személyen bukik a film, amely így még önálló mûként szemlélve sem állja meg igazán a helyét. Anderson lelkesen pakolgatja egymásra az összes létezõ SF/horror-filmes sablont, de ami viszonylag jól mûködött az Event Horizon vagy a Resident Evil kapcsán, az itt valahogy nem képes érdemi reakciót kiváltani a nézõbõl. Talán a nagy elõdök árnyéka, talán az idõ szorítása (még két héttel az amerikai premier elõtt is lázas munka folyt a stúdióban), talán valami rejtélyes ok, amirõl a nyilvánosság egyelõre nem tudhat (állítólag jócskán, a korhatáron túlmenõen is megvágatták a filmet Andersonnal, amit az alig másfél órás vetítési idõ is mutat). De a legfontosabb itt, úgy érzem, a feladathoz való felnõni képtelenség.
Nem hibáztatom Andersont, illetve nem õt hibáztatom. A maga részérõl mindent megtett, amit megtehetett, csak talán nem jó szerepkörben. Én valóban értékelem az igyekezetét, az interjúkból visszaköszönõ lelkes örökkamasz-arcot, a széles taglejtésekkel elõadott nagy terveket és álmokat, de egy közel 100 millió dolláros, a filmtörténelem két leghíresebb szörnyetegét összeeresztõ megaprodukció esetében ez sajnos kevés.

Pozitívum, hogy Anderson rögtön az amerikai premier után lenyilatkozta: a hamarosan megjelenõ DVD-verzióban szerepelni fog az eredeti, rendezõi (R kategóriás) verzió. Az Event Horizon tükrében, erre talán még fenheti eltompult fogait minden valamirevaló Alien/Predator-rajongó.
A legújabb hírek szerint (és valószínûleg az AvsP tûrhetõ bevételi eredményeinek is köszönhetõen) azonban a Fox Andersont bízta meg az Alien 5 megírásával is – az alapötlet az adott keretek között valószínûleg ismét jó, de az elõzmények ismeretében a rendezõi széktõl én távol tartanám õt. Arra a mélylélektani pszicho-horrora legalábbis, amilyennek többen (köztük a Ripleyt alakító Sigourney Weaver) is szeretnének az Alien-saga lezárását, nem valószínû, hogy alkalmas.

www.fantasya.hu

Sylon