Ridley Scott 1979-es Alien-jével valami mocorogni kezdett a hollywoodi filmstúdiók hátsó traktusaiban. Valami iszonytató, valami idegen… A maszkmesterek és trükk-technikusok -számítógépes grafika híján – habszivacsból elkészített, kiugró állkapcsú réme először csak a Nostromo potyautasaként, később már egy egész bolygóra való társával együtt hozta a szívbajt a mozinézőkre. A “nyolcadik utas köpönyegéből” idővel aztán olyan teremtmények bújtak elő, amelyek alapjaiban formálták át a 80-as, 90-es évek szórakoztatóiparát: a könyörtelen Ragadozó és a félig ember, félig gép Terminator sikere (melyet talán csak Lucas Star Wars-univerzuma múlt fölül) azóta is töretlen. Elkerülhetetlen volt tehát, hogy mindhárom műfajteremtő “szörnyeteg-filmhez” készüljenek folytatások (némelyik jól sikerült, némelyik kevésbé), az elmúlt évtizedek alatt megjelent számtalan könyv- képregény- és videojáték-feldolgozás között pedig rajongó legyen a talpán, aki teljes mértékben kiismeri magát.

A testépítõbõl lett kormányzó, Arnold Schwarzenegger igazán szerencsés fickónak mondhatja magát, hiszen a méltán népszerû Alien-Predator-Terminator triumvirátusból kettõben is szerepelt. A Ragadozó elsõ felében kiválóan hozza a tõle már megszokott marcona hõstípust. A történet látszólag itt is tipikus: az örökké szivarozó Dutch Schaeffer õrnagy és Vietnámban megedzõdött kommandós-társai egy régi barát felkérése útnak indulnak a dél-amerikai õserdõbe. Feladatuk egyszerû mentõakció, egy eltûnt helikopter utasait kell megkeresniük, és lehetõleg élve kihozni õket, mielõtt még a helyi ellenállók kezére juthatnak. Hõseink látványosan helyre tesznek egy állig felfegyverzett gerilla-csapatot, és miután kiderül, hogy igazából már megint a gaz CIA a fõkolompos, mert diplomáciai bonyodalmakat elkerülendõ, velük végezteti el a piszkos (és véres) munkát, elindulnak haza. Ám ekkor egy láthatatlan ellenfél módszeresen ritkítani kezdi a soraikat.

A Stan Winston vázlatrajzaiból életre keltett gorgófejû, ûrjáró skalpvadász (Kevin Peter Hall) sokáig nem mutatja meg a valódi arcát. Kezdeti, nyomasztóan néma szemlélõdésével, majd az egyre szaporodó alattomos támadásaival valósággal õrületbe kergeti Dutch õrnagyot és sokat próbált veteránjait. A szörnyeteg filmbéli véres ámokfutása a legszebb horror-hagyományokat követi: egyesével koncolja fel áldozatait – ám az utolsónak talpon maradt katona (természetesen ki lenne más, mint Dutch) nem adja olyan könnyen az életét.

Márpedig a Ragadozók népe nagyra értékeli az ilyesmit. Különös fajtájuk igencsak extrém sportnak hódol: a galaxist járva hol rugós lándzsával beleznek, hol puszta kézzel nyúznak, vagy éppen egy vállra szerelt plazmavetõvel egyenként párologtatják el a kiszemelt áldozat végtagjait, hogy aztán majd szuvenírként hazavihessék az épen maradt koponyát. A Földre érkezett példány élete is egyenlõ a vadászattal, az örökös harccal, melyet valami otthonról hozott, primitív törzsi etikett szerint ûz: az igazán nagy vadat szemtõl szembeni küzdelemben, puszta kézzel ejti el. És eközben pózõr akcióhõs módjára, szkafander nélkül mutatkozik, hadd lássa meg áldozata a páncél mögött megbújó valódi szörnyeteget. A rasztahajú, James Bond szuperkütyüihez hasonló halálos játékszerekkel felpakolt csillagközi skalpvadász persze nem tudhatja, hogy Arnie ellen soha sem volt esélye a rosszfiúknak…

A teljes cikk elolvasható itt: helloinfo.hu – Szûcs Gyula