ALIEN3 – Magyar Hírlap 1992. (A végső megoldás: halál a köbön)

A hollywoodi filmgyártás előbb- utóbb minden fontos politikai áramlatra reagál: olyan ütemben, ahogy azok az áruházakban terjesztett tabloidokban és magazinokban is megjelennek. Annyi más divat után így lett mostanában egyre fontosabb az önálló hivatást űző, teljesen emancipált nő figurája is — ügyvédben, üzletasszonyban, detektívben. A finisébe érkezett amerikai elnökválasztási kampány egyik leghevesebben vitatott témája a demokratajelölt, Clinton kormányzó ambiciózus feleségének ügyvédi karrierje. A hölgyet a jogászi szakma az Államok száz legjobb ügyvédje közé sorolja, amit a republikánus tábor úgy interpretál, hogy valószínűleg otthon is ő viseli a nadrágot, ami ugyebár nem illik a First Lady hagyományos szerepköréhez.

Az amerikai filmek nézői mindenesetre régen megszokhatták már, hogy a hivatásukban professzionista nők amúgy vonzó asszonyok is lehetnek. Az ügyes színésznők legalábbis sikerrel játsszák el ezt a kettős szerepet, bár szerep és valóság olykor még esetükben is keveredik egymással. Jodie Foster, aki A bárányok hallgatnak című Oscar-díjas filmben FBI-nyomozót játszott, a való életben filmrendezésre is vállalkozott, más színésznők pedig producerként vagy kisebb filmvállalatok tulajdonosaként léptek túl a hagyományos hollywoodi szereposztáson.

Az Alien című sorozat harmadik része, A végső megoldás: Halál/3 főszereplője egy kopaszra nyírt, professzionista és kellően cinikus hadnagy, aki “természetesen” nő. Mint a sorozat első két része, ez a „köbre emelt” film is valahol az űrben játszódik, s az ember és a titokzatos, szörnyszerű idegen halálos összecsapásáról szól. Már az 1979-ben készült Alien sem szűkölködött a nézőt sokkoló jelenetekben, ezúttal elsősorban a film alaphangulata jelent egyfajta bizarr „továbblépést” a rémségek filmes ábrázolásában. E folytatás egy börtönbolygón játszódik, ahol a szökés minden esélye nélkül robotolnak egy hatalmas ólombányában. A negatív utópiák sorában is figyelemre méltó az az ötlet, hogy a tudomány és az űrhajózás fejlődésével, sok száz esztendő vívmányait felhasználva az emberiség egyszer majd egy másik bolygón zárhatja ólombányákba a bűnözőket: ezért aztán szegény Ciolkovszkijnak igazán kár volt magát strapálnia, „űrkutatás” helyett szorgalmazhatta volna egyből a szibériai száműzetés fejlesztését is.

Ráadásul e bányabolygó a történet időpontjára lényegében már bezárt, csak néhány megszállott férfi dolgozik a vöröses félhomályban, a metán kékes lángjánál, e széthulló és borzongató világvégi infernóban. Nőt évek óta nem láttak, és kevés esélyük van arra, hogy Ripley hadnagyban meglássák a nőt. Azért megpróbálkoznak vele, de nem sok sikerrel. Közben támad a szörny, és nem is nagyon kell találgatnunk, ki a legbátrabb és legkeményebb harcos a bolygón. Történet különben nemigen van, a sorozat ismerős kliséi elevenednek meg még sötétebb díszletek közt, még rémségesebb szörnyekkel és még félelmetesebb zörejekkel-sikolyokkal. A leépülés, a szorongás, a külső pokol és a belső rettegés hullámvasútján vezeti végig nézőit a film, tagadhatatlanul látványosan és profi módon. A producerek (egyébként a főszerepet alakító Sigourney Weaver is közéjük tartozik) fontosnak tartották hangsúlyozni, hogy a díszleteket részben Hyeronimus Bosch festményei ihlették. Jó ezt hallanunk: mégsem volt hát teljesen hiábavaló az európai művészet. […]

Hegyi Gyula
Magyar Hírlap, 1992. október 15.

Az eredeti cikk: