ALIEN3 – Figyelő 1993. (Kozmikus rémálom)

A sikerfilm sokszor arra ösztönzi az alkotókat, hogy a történetet tovább bonyolítva megpróbálják még egyszer learatni az első alkalommal valóban megérdemelt babérokat, ám ebbéli igyekezetük általában hiábavalónak bizonyul. Ridley Scott immár klasszikussá vált mesterműve, a Nyolcadik utas: a Halál kivételnek bizonyult: folytatása a James Cameron nevével fémjelzett — A bolygó neve: Halál — kitűnő akciófilm lett, amelyért érdemes volt bemenni a moziba. Akkor ú£y tűnt, hogy a Sigourney Weaver által oly meggyőzően életre keltett Ellen Ripley, a rokonszenves, csinos és nem utolsósorban bátor hadnagy véglegesen legyőzte az ismeretlen bolygón fölfedezett emberirtó, ám az embereket eleven “keltetőgépeknek” használó szörnyeket. Nem így történt…

A Ripley-t és társait szállító űrhajón tűz ütött ki, s a hibernált utasokon a mentőkomp nem segít; egy kietlen lakhatatlannak látszó bolygóra zuhannak. A mély álomból csak a hadnagynő ébred föl, akinek nemcsak társai halálát kell tudomásul vennie, hanem azt a riasztó tényt is, hogy egy istentől-embertől elhagyott fegyenc- telepre került, ahol gyilkosok és egyéb erőszaktevők töltik büntetésüket, akik évek óta nem láttak nőt… Nagyon hamar kiderül azonban, hogy Ripley-nek nem is annyira az űrbéli büntetőtelep lakóitól kell félnie — sokkal inkább az itt is felbukkanó jövevénytől, az Idegentől, aki ellenállhatatlan gyilkolási vágyától hajtva hozzálát a legprimitívebb fegyverekkel sem rendelkező emberek elpusztításához. Reménytelenebb helyzetet elképzelni is nehéz — s a reménytelenséget még borzalmasabbá teszi egy hihetetlennek tűnő felismerés: Ripley-t is “megtermékenyítette” az Idegen, az ő testéből jön majd világra az új “Királynő”, hogy gondoskodjék a leírhatatlan külsejű szörnyetegek faj- fenntartásáról. S a rémítő lidérc meg is születik, de léte jószerivel már a születése percében véget ér: Ripley-vel együtt elmerül a megolvadt ólom tűztengerében. Valóban a halál volt az egyetlen végső megoldás.

A hadnagy és a fegyencek drámáján kívül egy másik, várható következményeit tekintve sokkal ijesztőbb történet kezdetének is tanúi lehetünk:
egy “mentőosztagnak” nevezett, rémálomba illő kommandó jelenik meg a büntetőtelepen, hogy elvigye Ripley-t, aki a bolygók, az űrhajók és az emberek fölött uralkodó Cég számára most mindennél többet ér, hiszen felbecsülhetetlen értékű “kincset” hordoz a méhében, az új biofegyvert… A hatalom tébolyultjai ellen csak az önként vállalt halál jelenthet menedéket. Irreális lehetőség? Bárcsak tudnánk, hogy az…

Talán a fentiekből is kiviláglik, hogy izgalmas, sokkoló hatású és viszolyogtató jelenetekben nem éppen szegény filmet láthat a vállalkozó szellemű mozi látogató, akinek nem csupán a nyálkás, sziszegő, mélységesen undorító szörnnyel kell szembesülnie, hanem elsősorban magával a Halállal, az elodázhatatlan véggel, s mindenekelőtt azzal a szinte felfoghatatlan ténnyel, hogy a halál nemcsak kívülről törhet ránk: a szó szoros vagy átvitt értelmében bennünk is ott rejtőzhet az iszonyatos embrió.
Nem áll módunkban David Fineher filmjének a részletes elemzése, egyvalamiről azonban feltétlenül szólnunk kell: a mű atmoszférájáról.
A pokol legmélyebb bugyra tárul fel előttünk, az örökös félhomály, a rémítő árnyékok halotti birodalma, ahol valóban csak az élet kárhozottai találhatnak “otthonra”. Ezt a poklot azonban az ember teremtette, önmagának és embertársainak: a gigantikus gépek és acélkonstrukciók, a valószerűtlen méretű csövek, a rettenetes olvasztókemencék és borzadályt keltő végeláthatatlan föld alatti labirintusok a tudomány és a civilizáció zsákutcáját vetítik előre, amelynek végén a szeméttelep hatalmas roncshalmaza által (is) jelképezett apokalipszis várja az emberiséget. S ha ez a ma még csak nehezen elképzelhető lehetőség valóra válna, abban vélhetően nem valamely idegen világ szörnyei volnának a vétkesek.
De a vetítővásznon kihunyt a fény, a lidércnyomás véget ért, s a sötétbe borult mozitermet sietősen elhagyva ismét ott vagyunk az utcán, ahol lüktet az élet, ahol már gondolni sem kell az imént látott — és átélt! — borzalmakra.

S mégis eszünkbe jutnak, újra és újra: ezt a filmet nehéz elfelejteni.

G. Kovács László
Figyelő 1993

Az eredeti cikk: