AVP (sulinet.hu kritika)

Csupa veszély, csupa izgalom, szuper fegyverek, hatalmas fogak, csápok – tiszta egzotikum és egy sem lakik belõle a környéken! És ha szörnyetegeknél tartunk, kevés jobban kitalált és mesteribben megvalósított létezik a moziuniverzumban, mint az 1979-ben készült Nyolcadik utas a Halál féregszerû idegen lénye, illetve az 1987-es Predator szuperharcos, hõérzékelõs ragadozója, akit még Arnold Schwarzenegger is csak iszonyú erõfeszítések árán tudott elpusztítani. Nem csoda, hogy mindkét film kultusz státuszt ért el és több folytatás is készült belõlük. (a Predator-ból ugyan csak egy folytatás készült, az Alien-bõl viszont három is)

Ha pedig belegondolunk a most éppen divatos mozis trendbe, mely szerint mindent fel lehet használni, ami valamikor sikeres volt és, hogy milyen mértékben érdemes a korábbi sikereket keverni – lásd Jason vs. Freddy, ami csak DVD-n jött ki nálunk – akkor beláthatjuk, hogy a sci-fi horror mûfajának legjobban kitalált, gonosz lényei akár meg is mérkõzhetnének egymással, mondván, hulljon a férgesebb, gyõzzön a rosszabbik. Az is tény, hogy a halál – pontosabban idegen – és a ragadozó párharcnak volt elõzménye, hiszen a Predator munkacíme Alien Hunter volt, a Predator 2-ben pedig az ûrbõl jött vadász trófeái közt ott szerepelt egy idegen fej is. Így lett, hogy amikor végképp eldõlt, hogy egyik szériának sem lesz több folytatása, végre összeeresztették a két izét. És bár a legtöbben bõven megelégedtünk volna, ha sima pankrációt látunk a két impozánsan gusztustalan faj egyedei közt, a biztonság kedvéért kapunk egy alibi sztorit is.

Eszerint egy dúsgazdag milliomos (Lance Henriksen) csapatot vezet az Antarktiszra, ahol õsi civilizáció nyomait fedezték fel a jég alatt. Csakhogy a bazi nagy piramis pont az idegenek költõhelye, ahová hõseinkkel egy idõben érkezik egy ragadozó kommandó, hogy levadásszák nemes ellenfeleiket, és amikor megindul a harc, a pici emberek mindkét félnek csak útban vannak. Egyedül a bátor fekete hegymászólány (Sanaa Lathan) állja a sarat, de vajon gyõzhet-e ennyi szörnnyel szemben? Meg ugye van a plakáton is olvasható alap dilemma: akárki is gyõz, az emberiség veszít! Ez ugyan fogós kérdéseket vet fel, de a film legnagyobb csalódásunkra csak azt hozza, amit egy nyálas szörnyek összecsapásáról szóló opusz hozhat, illetve egy kicsit kevesebbet. Paul W. S. Anderson rendezõ ugyanis tehetségben még a közelében sem jár a projekten korábban dolgozó Ridley Scottnak vagy James Cameronnak, vagy akárki másnak – aki látta elõzõ munkáját, a Resident Evil – A Kaptár-t, azt tudja, mirõl beszélek. Az egy szikkadt Lance Henriksent leszámítva eleve nincsenek igazi színészek, még a fõszereplõnõ Sanaa Lathan sem túl meggyõzõ, pedig érte kéne izgulnunk. A nagy csaták, amelyekre úgy vártunk, rövidek és gyengén koreografáltak, a film elején olyan sokáig mutogatott emberek leöldösése, pedig túl gyors és fantáziátlan. Mert ha már hullniuk kell, akkor hulljanak el büszkén, rengeteg szenvedés közepette – ezért nézünk horrort, nem igaz?
És ha már ilyen sok gyengéje van a filmnek, akkor miért is ajánljuk a hét filmjeként? Egyrészt, mert nagyon dögösen néz ki, másrészt meg a szörnyek azok szörnyek, és véletlenül baromi izgalmasak, még egy gyenge sztori mellett is.

www.sulinet.hu