Úgy tűnik Hollywood megint felélesztett egy régi, klasszikus hagyományt, miszerint ikonokat ereszt egymásnak. Tavaly a horrorrajongók legnagyobb örömére Freddy és Jason, idén a sci-fi-mezőnyből az Alien és a Predator ugrott egymásnak.

Persze a mûfajból (ikonösszeugrasztós film) nem lehet olyat kihozni, ami mindenkinek tetszene, hiszen gondolni kell az átlagnézõre, aki fikarcnyit nem tud sem az Alien-, sem a Predator-mitológiáról, de azokról sem szabad megfeledkezni, akik a Nyolcadik utas: a Halál óta alienes kispárnával alszanak, Bishop-ízû fogkrémmel mosnak fogat, netalántán Ripley alakú nyalókát szopogatnak. És akkor még nem is szóltam Schwarzenegger középkorai idõszakának rajongóiról (a nagy kártyanaptár-cserélõs korszak hõseirõl), akik talán nem is sejtették, hogy Arnold 87-es filmje, a Piszkos alku és a Menekülõ ember között forgatott Ragadozója milyen karriert fog befutni. Amúgy a Predator egy folytatást ért meg (plusz egy, csak a magyar keresztségben megért “semmi köze a filmhez, mégis Predator 3 a címe” falsfolytatást), míg az eredeti 1979-es Alien még háromszor csaphatott le a filmvásznon, mielõtt sor került volna a 2004-es (végsõ?) összecsapásra.

Már régóta érlelõdött az Alien vs. Predator duel összehozása, valószínûleg azóta, amióta a Predator 2-ben (talán) gegként megjelent a Ragadozó trófegyûjteményében egy Alien-koponya. Ezután megannyi könyv, képregény, óvodai kifestõkönyv vetítette elõre, hogy majd egyszer – ha lesz rá pénz – összefog csapni a két gonosz, és ennek a csatának az emberiség lesz a kárvallottja.

Hiába rendezték kultnál kultabb rendezõk az Alien-filmek elõzõ részeit (Ridley Scott, James Cameron, David Fincher, Jean-Pierre Jeunet), az Alien vs. Predator rendezését a fõleg számítógépes játékadaptációk rendezésérõl ismert Paul W.S. Anderson kapta (Resident Evil, Mortal Kombat), akihez hozzávágtak hollywood-i szinten közepesnek mondható 65 millió dollárt és pár atyai jótanácsot. A csekély költségvetés nagy része nyilván elment a Predatorok és Alienek gázsijára, így igazából az Alien-sorozatból megismert Bishop megszemélyestõjén, Lance Henriksenen kívül nincs nagyon ismert név a filmben. Ez valahol nem is baj, hiszen így legalább a nézõ csak a két nagy küzdelmére koncentrál (Na jó, kultfilm rajongóknak azért biztos öröm lesz a Trainspotting Spudját, Ewen Bremnert ismét a vásznon látni).

Akárcsak a Freddy vs. Jasonben, itt is félrevezetõ lehet a cím, hiszen közel sem a két idegen faj csatájáról szól a film, hanem az emberek is beletolakodnak elõétel gyanánt, hogy legyen kit lekaszabolni. A 2004-ben játszódó alaptörténet szerint Charles Bishop Weyland egyik mûholdja az Antarktisz jege alatt egy õsi piramis nyomait fedezi fel, s a milliárdos gyorsan csapatot toboroz, hogy õ tehesse rá elsõnek a kezét a felfedezésre. A csapat kiszáll a helyszínre, majd a slasher-filmek szabályaihoz hûen rohamosan fogyatkozni kezd.

Ebbõl a szempontból semmilyen meglepetés nem éri a nézõt, hiszen (sajnos) szokás szerint a szereplõk elhullási sorrendje már a film elején nagyjából belõhetõ, ahogyan az is, hogy ki vagy kik maradnak a végére. (A felfedezõk pedig nyilván csak a munkájuknak élnek, hiszen úgy lettek összeválogatva, hogy anno a 80-as években egyiküknek sem volt arra ideje, hogy megnézzen egy Alien- vagy Predator-filmet, és tudja, hogy lehet ellenük hatékonyan fellépni :)

A film nyilvánvalóan totálisan megosztott véleményeket fog kapni. Sok Alien vagy Predator-fan fogja utálni a rengeteg hiba, vagy logikátlanság miatt – másik oldalról azért jópár ügyesen (vagy ügyetlenül) elrejtett utalás is akad az Ailen vs. Predatorban az õsökre, amitõl akarva-akaratlanul is mosolyra húzódik a rajongó szája. A semleges nézõ pedig azt kapja, amit vár, kaszabolást, sok vérrel. Vagy nem. Ugyanis a vérmennyiség, de fõleg a látvány intenzitása elég nagy csorbát szenvedett akkor, amikor (a hírek szerint) három héttel a premier elõtt a stúdió újravágatta a filmjét az R besorolásról PG-13-ra (azaz olyanra, hogy csak a 13 éven aluliaknak kelljen szülõi kíséret a megtekintéshez).

Bár ezzel a Disney-korhatárral a stúdió elérte, amit akart, hiszen a 38 millió dolláros amerikai nyitóhétvége után a film összesen 80 millió dollárt termelt, de talán sokaknak feltûntek a moziban a film nézése közben azok a fémes csattogások, ahogy szépen sorban nyíltak ki a rajongók és a gore-fest fanatikusok bicskái azokban a bizonyos zsebekben, amikor a sokadik “villan a kard – falra fröccsen a vér” típusú halálesetek lezajlottak. Pff.

Igazából nincs olyan aspektusa a filmnek, amit ajnározós felhangokkal ki lehetne emelni. A rendezõ jó munkásember volt (ezt értse mindenki úgy, ahogy akarja), a fõszereplõ Sanaa Lathan kemény csaj, de nem egy Ripley. A történet sajnos sablonosabb nem is lehetne (fõleg, ha kietlen antarktiszi kutatóállomásra gondolunk), a zene olyan semmilyen, a film vége pedig hihetetlenül banális és sajnos elõre sejthetõ. De mindez nem számít, hiszen a nézõ magasról tesz arra, hogy milyen cizellált egy színész játéka, vagy hogy mollban vagy dúrban íródik a zene. A lényeg, hogy ismét láthatjuk a vásznon a rasztahajú Predatort és a váladékozó Alient, és a (vélhetõleg) sok negatív kritika pedig nem fogja befolyásolni a film látogatottságát, hiszen úgyis minden sci-fi-re fogékony nézõ el fog menni a mozikba, s azok, akik durrogni fognak utána, majd azzal vigasztalják magukat, hogy egyszer talán kijön DVD-n a rendezõi változat is.

www.sg.hu