1979-ben a Twentieth Century Fox bemutatta Ridley Scott Alien – A nyolcadik utas a halál című filmjét, amit a közönség és a kritika világszerte a sci-fi műfajának egyik alapfilmjeként ünnepelt és ünnepel azóta is.

A stúdió ezt követõen még háromszor ismételte meg az elsõ rész sikerét, James Cameron (1986: A bolygó neve: halál), David Fincher (1992: Végsõ megoldás a halál) és Jean-Pierre Jeunet (1997: Feltámad a halál) rendezésében.
1987-ben a Fox, John McTiernan rendezésében, egy újabb földönkívüli figurával rukkolt elõ, ez volt a Predator, a Ragadozó, egy láthatatlanná válni képes földönkívüli lény, aki a dzsungelben bukkan fel, és jelent halálos veszedelmet az emberiségre. (A film egyik érdekessége, hogy szereplõi között két jövõbeli kormányzó is volt: Arnold Schwarzenegger és Jesse Ventura.) A film második része, a Ragadozó Los Angelesben három év múlva következett, amelyben az Angyalok Városát városát változtatták pokoli dzsungellé.
És most, közel negyedszázaddal az Alien debütálása után itt az Alien vs Predator, amelyben a sci-fi-történelem egyik legizgalmasabb összecsapásának lehetünk szemtanúi. A két lény áll most szemtõl szembe egymással: a Halál a Ragadozó ellen.

Majdnem egy évtizednek kellett eltelnie, hogy a film megvalósuljon. A Fox számos variációt dolgozott ki, amíg Paul W.S. Anderson elõ nem állt azzal az ötlettel, hogy játszódjon a történet napjainkban a Földön, a Predator- és az Alien-filmek eseményei közti idõszakban.

“A film alaphelyzete, hogy a Halál és a Ragadozó egymás esküdt ellenségeiként háborúznak a föld mélyén. Ez már önmagában is meglehetõsen izgalmas, hát még ha egy kutatócsoport is belecsöppen ebbe a viharos helyzetbe – mondja John Davis, a film producere. – Az évek során legalább negyven író próbálkozott megírni a történetet, de egyik sem volt az igazi, amíg Paul elõ nem állt a sajátjával.

Az ö sztorija rögtön magával ragadott minket.”
Anderson karrierje kezdete óta dédelgette ezt a filmtervet – tehát már jóval azelõtt megszületett a fejében, hogy a stúdió felkérte. “Majdnem kilenc év telt el azóta, hogy csak úgy a magam szórakoztatására kitaláltam egy Alien/Predator sztorit – meséli a rendezõ. – Aztán amikor az elsõ filmem, a ’Shopping’, ami egy európai független film volt, eljutott a Sundance-re, én ott ültem, és arra gondolotam, hogy soha nem lesz alkalmam megcsinálni egy ilyen filmet. Alig 8 évvel késõbb a Fox lecsapott a történetre, és felhívtak, hogy beszélgessünk róla. Alapvetõen ugyanazokat a gondolatokat vázoltam nekik, amik évekkel azelõtt azon Sundance-en fogalmazódtak meg bennem. De ez alkalommal lehetõségem adódott arra, hogy megvalósítsam az álmomat.”

Nagyon fontos volt, hogy a stúdió olyan rendezõt találjon, aki mindkét film világát jól ismeri, és Andersonnál senki nem rajong jobban az Alien- és a Predator-szériákért. “Amellett, hogy Paul tehetséges rendezõ, két lábon járon sci-fi-lexikon – jelenti ki Davis. – Vagy ezerszer látta az eredeti filmeket, és bármelyik jelenetet fel tudja idézni emlékezetbõl. Egy izgalmas film elkészítésének egyik alapfeltétele, hogy olyan rendezõt kell találni, akinek személyes kötõdése van a témához, és nem vitás, hogy ezt a filmet Paulnak kellett megcsinálnia.”

Anderson alapos filmismeretének akkor vették a legnagyobb hasznát, amikor beleütköztek egy-egy ellentmondásba a korábbi filmek kapcsán. (Például A Ragadozó Los Angelesben címû filmben van egy rövid snitt egy Alien-koponyáról, ami azt feltételezi, hogy a két faj találkozott már korábban.) “A film mitikus elemekbõl építkezik – mondja Anderson -, de ezek inkább alapulnak földtörténeti eseményeken, mint a korábbi filmeken.”

Anderson új mitológiája alapján a Ragadozók évezredekkel ezelõtt érkeztek a Földre, ahol istenekként fogadták és imádták õket, és erõs hatást gyakoroltak az akkori azték és maja kultúrára. “Ezt az ötletet tulajdonképpen a Ragadozó Los Angelesben egy rövid snittje adta, amiben egy pillanatra láthatjuk ûrhajójuk azték stílusú belsejét – meséli Anderson. – Ezen a nyomon haladva kezdtem el azon gondolkodni, hogy a Ragadozók, mint földönkívüli faj, milyen hatással lehettek volna a primitív emberi civilizációkra.”

Miközben egy egész mitológiai rendszert épített ki, Anderson egy fontos karaktert is létrehozott, aki szorosan kötõdik az Alien-filmek motívumaihoz. Charles Bishop Weyland, a milliárdos gyáros figuráját egyenesen Lance Henriksennek írta, akit jól ismerhetünk a korábbi filmekbõl. “Az Alien-rajongók rögtön be fogják tudni azonosítani a szereplõt: a Weyland a Weyland-Yutani cég nevébõl jön, ez az a multinacionális vállalat, ami a Nostromo végzetes kutatóútját finanszírozta az elsõ filmben. Bishopnak pedig az androidot hívták, amit Henriksen alakított a 2. és 3. epizódban – magyarázza Anderson. – Weyland technológiai cégekbõl szerezte a vagyonát, õ a modern robotika szülõatyja, ezért a film szerint 150 évvel késõbb készülõ Bishop android az egykori mester elõtti tisztelgésként kapja az õ alakját.”

A Sanaa Lathan által megformált Alexa Lex Woods figurájában is felfedezhetünk egy hasonló párhuzamot. A nyolcadik utas a halál úttörõ volt a nõi hõs típusának megteremtésében: Sigourney Weaver Ellen Ripley hadnagya volt az abszolút fõszereplõ, és Anderson ezelõtt az akkoriban forradalmian újnak számító ötlet elõtt tiszteleg, amikor megteremti Lex figuráját.

További párhuzam az eredeti filmekkel, hogy Anderson úgy döntött, nem mutatja meg rögtön a film elején a lényeket. “Az eredeti filmeket épp ez tette olyan sajátossá és félelmetessé – mondja a rendezõ. – A nézõnek ki kellett várnia, hogy megpillanthassa a szörnyeket, de tudta, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhatnak, és ez a félelem fenntartja a feszültséget. Azt akartam, hogy ez a film is éppolyan lassan építkezzen, ahogy az elõdei, és aztán az utolsó háromnegyed óra egyetlen hatalmas akció-tüzijáték legyen.”

Anderson szerette volna, ha szörnyetegei a lehetõ legvalóságosabbak, ez azt jelentettte, hogy a digitális effektusok szerepét a minimumra akarta csökkenteni. Ebben volt segítségére a speciális effektek kivitelezéséért felelõs Oscar-díjas Alec Gillis és Tom Woodruff, akik a filmtörténet olyan látványos alkotásaiban mûködtek közre, mint a Jól áll neki a halál, a Starship Troopers – Csillagközi invázió, az Alien- és a Pókember-szériák. A rendezõ Gillis és Woodruff mellett további segéderõt kapott a szintén Oscar-díjas John Bruno személyében, akinek karrierje a Szellemirtóktól a Terminator 2.-ig és a Titanicig ível. Ez a csapat felügyelte a lények tervezését és kivitelezését, Anderson elképzelése alapján a kevesebb több elméletet követve. A film effektjeinek hozzávetõleg 70 százaléka valódi, nem digitális. “A mai közönség szeme már nagyon kifinomult, és akár a legjobb digitális trükkön is érzi a mûanyag-ízt – jelenti ki Anderson. – Azt akartuk, hogy a közönség érezze a két lény szembenállását, és ennek az volt a legjobb módja, ha ezt a szembenállást valóban megteremtjük.”

Woodruff és Gillis a korábbi Alien-filmek elkészítésében is részt vettek, ezért elsõ kézbõl ismerték az Alien faj minden jellemzõjét, és igyekeztek nagyon hûek maradni az eredeti designokhoz, nehogy csalódást okozzanak a rajongóknak. “Az eredeti tervek lenyûgözõek – jelenti ki Gillis. – Mi inkább csak fejleszteni próbáltuk a lények technológiáját és felépítését, és áramvonalasítottuk õket, hogy még erõteljesebbek legyenek.”

Woodruff és Gillis létrehozták eddigi pályafutásuk csúcsteremtményét: a hiperfejlett Alien Queent, ami a legkifinomultabb robot, ami valaha is megjelent a vásznon, és jóval fejletteb, mint a Királynõ korábbi megjelenései.
Az általuk készített lény testrészeit egy hidraulika mozgatta, ami lehetõvé tette a gyors, irányítható mozdulatokat. Ezeket felvették, átfuttatták a komputeren, és rögzítették a lény minden lehetséges mozdulatát. “Ha rátaláltunk egy olyan mozdulatsorra, ami tetszett Paulnak, folyamatosan vissza tudtuk játszani” – meséli Gillis. A Királynõ kicsit keskenyebb külsõt kapott, mint amilyennek elsõ felbukkanásakor láthattuk: a hatalmas fej megmaradt, de a teste vékonyabb és kisebb lett.

A hihetetlenül kifinomult, aprólékos gonddal megépített szerkezeteket többnyire távirányítású robotfejekkel irányították. Mindig az adott jelenet szabta meg, hogy a lényeket éppen robotikus verziójuk, kábelekkel mozgatott bábok vagy jelmezbe bújt emberek személyesítették meg – a Halált például személyesen Woodruff. “Ha a lényt deréktól felfele kellett használni, vagy éppen csak felbukkan a snittben, én rejtõztem az Alien-álca alatt – meséli Woodruff. – De az akciókhoz, vagy akár a legegyszerûbbnek tûnõ mozdulatokhoz, mint amikor például a nyelvét mozgatja, robotokat használtunk.”

A Ragadozók egyike, Scar egyfajta vezetõként funkcionál, ezért fontosnak látták, hogy az eredeti design megtartásával valahogy mégis elkülönítsék, és valódi személyiséggel ruházzák fel. “Képesnek kellett lennie arra, hogy beszéd nélkül is érzelmeket tudjon kifejezni egy-egy helyzetben” – mondja Gillis.

Ahogy Woodruff a Halált keltette életre néhány jelenetben, úgy Scar megszemélyesítõjea brit Ian Whyte egykori profi kosárlabda játékos volt. Whyte erõteljes fizikuma és atlétatermete alapvetõ volt Scar figurájának megteremtésében.

Bár a megépített lények nagyon fontosak voltak Anderson azon elképzeléseiben, hogy a valódi mindig hihetõbb, mint a digitális jel, ugyanakkor helyenként kénytelenek voltak a fokozottabb hatás kedvéért a csúcstechnológiájú digitális effektekhez folyamodni – azonban a két technikának kompatibilisnek kellett lennie egymással, ezért John Bruno felelt. A veterán szakember a valódi és a digitális Alien Queen megfeleltetését tekintette a legnagyobb kihívásnak.
A Királynõ 3 alakban készült el: volt egy teljes méretû, 5 méter magas verzió, egy hozzávetõleg másfél méteres báb és egy digitális verzió. Bruno nem csak a lény CG-verzióját készítette el, de az életnagyságú Királynõvel felvett jeleneteket is tovább tudta fejleszteni: például a lény csapkodó farkát vagy a csápjai mozgását sokkal életszerûbbé tudta varázsolni digitális effektusok felhasználásával. Ebben szoros együttmûködésre volt szüksége Richard Bridgland látványtervezõvel és David Johnson operatõrrel.

Az alkotók nem csak a lények, de a helyszínek esetében is törekedtek a valóságos megjelenítésre. “Ha nem tudtuk megépíteni õket, akkor és csak akkor használtunk vizuális effekteket” – jelenti ki Bridgland. A látványos díszlettervek ötvözték a futurisztikus elemeket a mai és a múltbeli elemekkel. A díszletek maja, azték és dél-amerikai hatásokat ötvöztek, az Anderson által kreált háttértörténetre, a Ragadozók évezredekkel korábbi látogatásának elméletére reflektálva.

Csakhogy a “Ragadozó-architektúrát” megtervezni és felépíteni nem volt egyszerû feladat, mivel csak nagyon kis mértékben lehetett támaszkodni a korábbi filmekben látott elemekre. A már említett jelenet a Predator-hajón adta Bridgland számára a kiindulási pontot a tervek elkészítéséhez.

A film egyik leglátványosabb díszlete az Antarktiszon mûködõ századfordulós bálnafeldolgozó: egy 650 méterrel a fagyott felszín alatti jégbarlang, aminek a különös piramis felfedezése köszönhetõ – szakrális termek szakrális szarkofágokkal, amikben a falakba vésett bizarr õsi jelenetek között mumifikált tetemek fekszenek. A Hieroglifa Terem, ami a film háttértörténetét meséli el, az Istenek terme, a Csaták Terme, ami egy a Halál- és a Ragadozó faj közötti õsi összecsapás történetét meséli el.

A legemlékezetesebb díszlet mind közül talán az Alien Queen terme, ami olyan, mint egy hatalmas miniatúra. A terem az azték kultúra jegyeit és a Ragadozó-technológiát ötvözi, azt feltételezve, hogy egy õsi civilizáció építette földönkívüli tudás felhasználásával.

A teremben a Halál Királynõt tartják fogva egy középkori kínzóeszközre emlékeztetõ szerkezet segítségével. A Királynõ hatalmas fémpántokkal van leláncolva, a lábait és a karjait fémszögekkel kivert vasbilincs tartja fogva. Nyakszigonyán keresztül injekciókkal tartják életben, és elektronikusan stimulálják a tojásrakásra – az ifjú Ragadozók jövöbeli ellenfeleinek kihordására.

A filmben használt fegyverek nagyon hasonlítanak a korábbi filmekben látottakra, mindössze annyi változtatással, hogy némelyiket áramvonalasabbá és néhány aprósággal hatásosabbá tették.

A SZEREPLÕK KIVÁLASZTÁSA

Noha a film látványvilága, a fegyverek és a lények kinézete és a digitális trükkök hangsúlyos elemei Anderson viziójának, természetesen a színészek játéka lehel a történetbe igazán életet. “Egyéniségeknek építettük fel a karaktereket, ezért amikor elkezdenek haldokolni, márpedig idõvel elkezdenek, a közönség komolyan aggódni fog értük” – mondja Anderson.

Az alkotók a világ összes szegletében kutattak a megfelelõ színészek után. “Valódi nemzetközi bukéja van a szereplõgárdának” – állítja John Davis producer.
Színésznõk százait nézték meg a stúdió emberei a felfedezõ és világutazó Alexa szerepére. Végül a nemrég Tony-díjra jelölt Sanaa Lathanre esett a választás.

A hosszas meghallgatási procedúra és a 11 órás casting nem sok idõt hagyott arra, hogy a színésznõ elgondolkozzon, mekkora feladat egy akciófilm fõszerepét alakítani. “Egy hétig jártam a castingokra, aztán egy Prága fele tartó gépen találtam magam, és két nap múlva már forgattunk is” – emlékszik vissza Lathan.

“Sanaa nagy sztár lesz – jelenti ki John Davis. – Csodálatosan játszott a korábbi filmjeiben, de azt hiszem, ez lesz az õ nagy áttörése. Hihetõ egy akcióhõs szerepében, miközben maximálisan érzéki: egyszerûen beleszeret az ember a vásznon. Megvan benne az intenzitás, az intelligencia és a melegség, ami elengedhetetlenül fontos egy filmben.”

A Lathan és Ripley figurája közti hasonlóságok ellenére van jó néhány alapvetõ eltérés is. “Nem akartam, hogy Lex egyszerû másolata legyen Ripleynek – meséli Lathan. – Lex nagyon erõs, mint Ripley, de itt véget is érnek a hasonlóságok. Õ egy környezetevédõ, egy magányos farkas a világban, aki belekeveredik ebbe a hihetetlen kalandba, és felfedezi, hogy olyan erõ rejlik benne, amit soha nem sejtett.”
Raoul Bova játssza Sebastian de Rosát, az archeológust, aki az Antarktisz alatti eltemetett civilizáció után kutat. Bova a kortárs olasz mozi egyik legnépszerûbb színésznõje, és mint nagy Alien-rajongó, tisztán emlékszik az elsõ találkozására a filmmel, amikor is a szülei szigorú tiltása ellenére tízévesen beosont egy moziba, hogy elkapjon egy vetítést.

Bova, aki egykori olimpiai válogatott úszó volt, készen állt azokra a kihívásokra, amelyeket a film kaszkadõr- és akciójelenetei támasztottak, de legalább ennyire felkészült a bensõségesebb jelenetekre is. Ahogy a történet kibontakozik, Bova karaktere egyre közelebb kerül Lexhez. De Bova szívét igazából egy Alien dobogtatta meg. “Az Aliennel való elsõ találkozásom alkalmával a lény megjelenik a hátam mögött, és támadásba akar lendülni – meséli a színésznõ. – Aztán megfordulok, és szemtõl szembe kerülünk egymással. Miután a rendezõ azt kiáltotta: “ennyi”, csókot nyomtam az Alien fejére.”
Sanaa viszonylag késõn került a csapatba, Lance Henriksen viszont a kezdet-kezdetétõl része volt a produkciónak. “Paul Anderson felhívott, találkoztunk, és elmesélte nekem az egész történetet, hogy képzelte el Bishopot, és miért olyan fontos ez a figura ehhez a filmhez. Nem gondoltam volna, hogy még valaha visszatérek ebbe a világba, de nem tudtam ellenállni Paul lelkesedésének.”

Noha már két Alien-filmet és a Terminator 2.-t is végigcsinálta több más sci-fi szerep mellett, Henriksen le volt nyûgözve a film látványától és akcióitól. “A közönségnek biztonsági övre lesz szüksége ehhez a filmhez” – mondja.
A további szereplõk a Trainspottingból és A Sólyom végveszélyben címû filmbõl ismerõs brit Ewen Bremner, a Halj meg máskor címû James Bond-filmben látott Colin Salmon, valamint Carsten Norgaard, Joseph Rye, Agathe De La Boulaye, Tommy Flanagan és Sam Troughton.

Ilyen hatékony szereplõ- és alkotógárdával a háta mögött az író-rendezõ Paul Anderson valóra váltotta álmát a vászon két nagy sci-fi ikonjának összeütköztetésével. “Iskolás koromban láttam elõször A nyolcadik utas a halált, és természetesen maradandó nyomokat hagyott bennem. Most, hogy sikerült megvalósítani ezt a filmet, minden nap magamba kell csípnem, hogy nem álmodom-e.”