Hogyan sikerült a Predátoroknak arcfestős, lándzsarázós törzsi kultúrával ilyen fejlettségi szintet elérni? Ha a gazdag Predátorok azok, akik vadászgatni járnak az intergalaktikus űr szegleteibe, akkor vannak éhező Predátorok is Predátor-Afrikában? A Predátorok azért nem lehetnek az Univerzum urai, mert a természet ilyen idétlen nyúlszájjal ajándékozta meg őket?

Mivel az Alienektõl már megszoktuk, hogy sose tudunk meg róluk semmit, ezért ilyen és hasonlóan technikai jellegû kérdésekre vártunk magyarázatot, amikor földönkívüli barátaimmal, Luke Skywaltzerrel, Bionikus Züntzcel és Max Aeorobickal leültünk a régóta várt A Halál a Ragadozó ellen (Alien vs. Predator) elé. Ehelyett viszont értelmetlen maszlagot, logikai hibákkal megszórt bazári okoskodást kaptunk tízpercnyi hibátlan harcjelenettel.

Sok meglepetés pedig nem érhetett, hiszen a rendezõ, Paul W.S. Anderson hasonlóan közepesre rendezte a Mortal Kombat (1995) és a Kaptár (2002) címû diszkontfilmeket, ráadásul az AvP-t a 13 éves korosztálynak lõtték be Amerikában, ami még nem fordult elõ sem a Predator- sem az Alien-sorozatban soha (a rendezõi változat DVD-n jön majd ki). Csak hát miért az érdemei ellenére partvonalra került Alien-, Predator-sorozatokkal kellett a rendezõnek ezt újra bebizonyítania?

Csapatépítés: megvan

A film rögtön csapatépítéssel kezdõdik, amire a földönkívüli, de alapvetõen emberszabású Luke Skywaltzer azonnal fel is hívta a figyelmet. “Ez gáz!” – sziszegte furcsa, csõrszerû szájával. Az õ bolygóján állítása szerint már háromezer éve kiment a divatból, hogy az akciófilmek a tökéletes szupercsapat, itt egy régészekbõl, geológusokból, fegyveresekbõl álló expedíció összeválogatásával kezdõdjenek. Az is csak alig nyugtatta meg a kacsacsõrû ufót, hogy a tanulmányiverseny-gyõztes szemüvegeseket elég hamar bepuszilják a rovarok.

Anderson újra egy mély, sötét kaptárba, konkrétan egy jég alá került piramisba helyezte a történéseket. A technokrata milliárdos, Charles Bishop Weyland (Lance Henriksen a Cameron féle Alien 2-ben) mûholdjával talál rá az értékesnek tûnõ leletre, ezért csapatot szervez. A helyszín azonban percek alatt a Predátorok Quake-arénájává változik, ahol emberekbõl kikeltetett Alienekre lehet vadászni.

Ókori Predator-diktatúra

Ahogy a történet kibomlik, látszik, hogy a forgatókönyvírók (Peter Briggs és Shane Salerno, mindketten öreg motorosok az AvP világában) és a rendezõ fantáziája is elszabadult. Ám az azték, az egyiptomi és a kambodzsai piramisokkal, Alieneket ábrázoló hieroglifákkal, ókori Predátor-diktatúrával megterhelt sztori szétreped, amikor még egy szerelmi szálat és egy ufó-ember örökbarátságot is beletömködnek, hogy kerek legyen a nulla a pénztárgép kijelzõjén.

Hogy ne csak az univerzális fika, de az interplanetáris békekonvenció szellemében is domborítsuk a film pozitívumait, be kell vallanunk, hogy azok a várva várt pillanatok, amikor szemtõl szembe találkozik a Predátor az Aliennel, elképesztõen jók. A film nincsen túlanimálva, amit lehetett, azt jelmezzel oldottak meg, és ez nagyot dobott a látványon. Nincs olyan érzésünk, mint a Kaptárnál, ami látványban nem tett túl az alapjául szolgáló játékon, a nézõ kezébõl viszont kiszedték a joystickot.

Karakteres rendezõ-hiány

“Ahogy azt Móricka elképzeli!” – gondolta mellettem az Alien-darabolás láttán Bionikus Züntz, aki egyébként túlságosan intenzív, szabad füllel is hallható telepatikus kisugárzása elõl menekülve hosszabb idõre Entrópiába készül.

Ami a filmmel igazából baj, hogy elég sikeres ahhoz, hogy ugyanezzel a csapattal gyártsák tovább, és egy közepes sorozat készüljön belõle. Pedig az Alien-szériában eddig az volt az utánozhatatlan, hogy minden egyes epizódot egyéni látásmódú, karakteres rendezõ csinálta, Ridley Scottól Jean-Pierre Jeunet-ig. Belegondolni is hátborzongató, hogy ezután az Alieneket rettegés és vérfürdõ nélkül látjuk majd a moziban.

Végül, de nem utolsó sorban ez a bugyuta felszínesség nem elégítette ki földönkívüli barátaim sci-fi-éhségét sem, egyik fenti kérdésünkre sem kaptunk választ. “Mibõl fognak a földi gyerekek így science-fictiont tanulni?” – sóhajtott végül a galaktikum fejletlen fajaira mindig aggódva gondoló Max Aerobic, és egy Erõs Pistával megkent ropival dicsõségjeleket kezdett az arcára rajzolni

www.index.hu

Tamás Bence