Őszintén bevallom, tartottam az Alien vs. Predatortól (AVP)! Méghozzá nem is kicsit. Megmondom, miért! Egy: a rendező. Azt hiszem, Paul W.S. Anderson az a direktor, aki nagyon sikeres lehetne például egy pulóverkötés apropóján, miszerint: egy sima, egy fordított; egy jó rendezés, egy rossz dirigálás. Szerintem nagyjából annyi cím sorakoztatható fel filmográfiája pro oldalán (Halálhajó, Resident Evil – A kaptár), mint a kontra szekciójában (Mortal Kombat, A katona).
Mintha egyenesen az lenne az ars poeticája: „A kiegyensúlyozatlanság tökéletesít!”. Márpedig ha így vesszük, az AVP-nek a mérleg szégyellnivalóbb serpenyõjébe kellett volna kerülnie. Továbbá kettõ: a téma. Alien és Predator tökéletes kreációk! Idõtálló stílusuk, jellegzetességeik, sebezhetõ vonásaik, motivációik, életterük, körülhatárolható tudatuk van. Nem véletlenül emelkedtek kultstátuszba! Erre jön az imént vázolt Anderson, hogy egy olyan történet keretében uszítsa egymásnak õket, amely talán egyetlen tekintetben sem követi az eredeti(k) vonulatát. S mindezt prequel-elõzmény formában! Mondom, nagyon féltem az AVP-tõl!
Nem is tudtam, hogy ekkora megkönnyebbülést tud okozni a csalódottság hiánya. De kezdjük az elején – a történetnél! Andersonnak sikerült egy csak félig zavaros, ám annál szájbarágósabb krónikát kreálnia az emberek-alienek-predatorok (felkaroltak-prédák-vadászok) triumvirátus összekapcsolására. Miután ezen kínkeservesen túlesett, a szokásos dramaturgia alapján gyorsan felhúzta a vázat a Nagy Összecsapások látványosságához, melyek esszenciálisan a címben öltenek testet, azzal az apró kiegészítéssel, hogy olyannyira ajnározott überfajunk a két szuperevolúció közé szorult. Belepakolta a szokásos karaktereket is (lúzer, rendíthetetlen katona, észkombájn fekete maca… stb.), sõt, még az Alien-filmek Bishop-jának is biztosított egy tisztelgõ (vagy szánakozó?) szerepet. És hogy mi jött ki mindebbõl a daráló végén? Egy közepesen ostoba, átlagosan fordulatos, ámde az Alien- és Predator-hagyományokkal szerencsére kevéssé szakító akció-látványosság. Ahol minden a helyén van, aminek a helyén kell lennie, fõleg a két címszereplõ!
Az AVP legnagyobb erénye, hogy az Alienek és a Predatorok tökéletesen kidolgozottak! Egyik filmjükben sem láttuk õket ennyire testközelbõl és ennyire hosszan; kettejük összecsapása minden képzeletet felülmúlóan látványos és átélhetõ: fém csap páncélzatra, agyar mar fejbe, ostorfarok suhint testre. Két gigász küzdelme zajlik az emberek asszisztálása mellett, többnyire látványos effektek nélkül, valósághûen. Bár talán egy kissé morbidnak tûnik, szerintem mégis a forgatókönyv szemére vethetõ, hogy nem enged szabad döntést a nézõnek a tekintetben, melyikük mellé álljon. Helyettünk dönt, egyértelmûen a Predatorok mellett törve lándzsát, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az Alienek csupán a genetikailag beléjük programozott fajfenntartás okán ölnek, míg a Predatorok „merõ szórakozásból, sportból”. Bár az is igaz, hogy mindenki a hozzá hasonlóhoz húz…
Színészi teljesítményrõl az AVP esetében éppúgy badarság lenne beszélni, mint arról, melyik szörny dizájnja a nyerõbb. Elõbbi ugyanis nincs, utóbbi pedig eldönthetetlen, köszönhetõen a jelmez- és látványtervezõknek. Az operatõri munka nélkülöz mindenfajta, hasonló filmekben szokásos „sallangot”, és teljes összhangban van a vágással, ami szintén remek. Csupán azt nem értem, a zeneszerzõ vajon miért vette fel a fizetését (a filmvégi track egyenesen vérgáz), mert bõven a hangmérnök viszi az auditív-pálmát.
Összefoglalva tehát elmondható, hogy az AVP – a Freddy vs. Jason mintájára – egészen élvezhetõ akció-horrorfilm, azzal a szigorú megkötéssel, hogy az eredeti Alien-tetralógiához semmi de semmi köze (hacsak nem maga a lény meg a kútmély hangú, barázdált arcú Lance Henriksen)! Bõven elkerüli tehát azt a csalódást, hogy a kultfilmekké emelkedett karaktereket magával rántsa a mélybe, tönkrezúzva egy olyan imázst, amely sokunkat rémisztget évek óta, és az egyik legkreatívabb emberi elmeszüleménynek számít. Alien versus Predator – a Halál a Ragadozó ellen, avagy egy filmmûvészeti érték „bulizós” kiadása, tökéletesen a korizléshez (korigényhez) igazítva.
– siz –
